Grand Mexican Warlock – Hell Sweet Hell

Három évvel ezelőtt az első GMW anyag, az Aeons kritikájában annyiban maradtunk, hogy a csapat mindössze egy albummal az itthoni underground egyik legérdekesebb és legigényesebb színfoltja lett, ugyanakkor a lemez nem csak első hallásra tűnt kissé túl soknak (ami talán meglepő lehet annak fényében, hogy egy ember írta az egészet). Volt még letisztulnivaló bőven, amivel a helyzetjelentő interjú alapján a zenekar is tisztában volt, és három évvel (meg egy gitároscserével) később be is bizonyosodott, hogy nem csak maximalisták, de nagyon tudatosak is.

Az Aeons ugyan távol állt a demo kategóriától, de mégis demonstráció volt a maga nemében: egyszerre volt retro és progresszív, épített fel saját hangzásvilágot és koncepciót, és sorakoztatott fel egy rakás közreműködőt, ráadásul mindezt 70 perces játékidővel. Arra tökéletes volt, hogy egy banda, sőt, egy all-star banda letegyen vele egy nagyon hangsúlyos névjegyet, azonban három év távlatából és a Hell Sweet Hell után inkább tűnik annak a tömbnek, amiből a szobrot faragják. Talán a hasonlat egy kicsit erős ahhoz képest, hogy milyen jó volt az Aeons, de az új lemez tényleg annak egy lecsupaszított, okosan letisztított, hallgatóbarátabb, egységesebb és fesztelenebb változata, valószínűleg pont olyan, mint amilyet a zenakar szeretett volna.

Továbbra sem írnak rövid dalokat (sőt, átlagolva hosszabbak is), és nem is butították le a hangzásukat, de annyira gördülékeny, megfogható és slágeres az egész, hogy fel se tűnik az, hogy hatperces számokat hallgatunk – a zenei eltérések ellenére is a Karnivool az a zenekar, amit fel lehet hozni az összetettséget súlytalanító flow kapcsán. Nem csak a lemez haladása hibátlan, de az egyéni teljesítmények is, pl. Undos már az előző lemezen világszínvonalat hozott, de most mintha még nagyobb lenne a szinkron közte és a (feltehetően a közös dalszerzés miatt) egységként működő hangszerek között. A tempóval kapcsolatban azonban talán túlságosan is visszafogták magukat: amikor egy-két intenzívebb pillanat (pl. a Crack the Stone-ban) kontextusba helyezi a dalok sebességét, akkor azért elkezd hiányozni az, ahogy egy We Disappear húzni tudott, de annyi a finom ötlet a lemezen, hogy ezt simán nüansszá redukálják. Így aztán az album a hallgató számára egy remek élmény marad tele erős pillanatokkal (pl. a nyitó és a záró dal egyformán kiemelkedőek), a Grand Mexican Warlock számára pedig annak a hangnak a megtalálása, amire építeni lehet például azzal, hogy kockáztatnak, kísérleteznek, hiszen rengeteg nyitott kapu van ebben a zenében és ebben a tagságban. Arról meg talán felesleges is részleteiben szólni, hogy itthon ennek az 56 percnek mennyi erénye (odafigyelés, igényesség, természetesség, légkör, egyediség, stb.) milyen példaértékű tud lenni. Tanítandó, műfajtól függetlenül. 8/10