Grand Mexican Warlock – Aeons

A már nevéből is pszichedéliát, és LSD-fűtötte progresszív rock flash-eket árasztó szextett tagjai mind-mind ismerős arcai a hazai színtérnek: a mikrofon mögé Bodóczy „Undos” Zoltán (My Small Community) került, a két gitáros Szabó Lac (ex-Idoru) és Reich Tamás (Subscribe) lett, a ritmusszekciót Mohácsi Matyi (Shell Beach) és Somló Dani (Esclin Syndo) alkotja, és egy igazi progresszív csapatban van billentyű, amit jelen esetben Hegyi Áron (Jazzékiel) kezel. Tapasztalt zenészek, akiktól az ember bizony minőséget vár, hiszen alapzenekaraikban is azt nyújtják – és akkor ezek még „csak” az állandó tagok, ugyanis a lemez tobzódik a vendégszereplésekben, de erről majd később. A srácok tehát Mamazone-os kiadótársaikhoz, a Turbóhoz hasonlóan azt tűzték ki célul, hogy egy régebbi, sokak szerint szebb, szerzőibb, zeneibb kor szellemét idézik meg, és ennek lett első terméke az Aeons szűk 70 perce. Elég fura lenne két ugyanolyan zenekar egy kiadón belül, de erről szó sincs: amíg a Turbo legénysége a ’70-es évek dinamikusabb, pörgősebb oldalát közelíti meg, addig a GMW sokkal inkább koncentrál a hangulatteremtésre, a dolgok technikai oldalára, olyan nevek derenghetnek fel, mint a Led Zeppelin, vagy a Mars Volta.

Erről gyorsan bizonyítékot is kapunk, miután meguntuk a kiadvány igényes mivoltának csodálását, és a lejátszóba helyeztük a korongot: a Dawn egy szépen építkező, elszállásokkal és csavaros gitártémákkal operáló nyitány, amiben egyből helyet is kap némi női (Dimanovszki Natalie, akire szívesebben emlékszem emiatt, mint a WSotW klip kapcsán), és férfi vendégének (Knapp Oszi, Áron „Apey” Andris) is, szóval nem fogunk unatkozni a hat perc alatt. Igen, az Aeons türelmet kíván: párszor kicsit többet, mint amennyi van, de legtöbbször gond nélkül meg tudják tölteni az 5-6 perc körüli dalokat. Ebben nem csak a hat zenész vállal szerepet, hanem számos közreműködő is – nem akarom csökkenteni a zenekar érdemeit, de számomra pont azok a dalok működnek leginkább, amelyeknél sok a vendég. Így aztán kiemelkedik a gyönyörűen rétegződő, fagott-, hegedű- és helikonjátékkal színesített Constellations, vagy a szintén vendégvokállal (Natalie és Andris), és külső gitárszólóval (Ratkóczi Huba) bíró Reborn with the Sun, ami csak annyira lett hangulatos, hogy bármelyik Kaliforgia epizódban elférne. Néhol zavarbaejtően ügyesen idézik meg a fentebb említett évtizedet: a Gravity Pin kapcsán komplett időutazásban lehet részünk, nagy kár, hogy a teljesen instrumentális címadó dal utána túl hosszú ahhoz, hogy zökkenőmentes átkötésként működjön, de szerencsére az elringató The Soaker és a klipes, amolyan fő slágerként funkcionáló We Disappear visszahozzák a lemezt, hogy az a Dusk stílusos szétcsúszásával még kikacsintsanak a Mars Volta imádóknak a búcsúzás előtt.

Megnehezítik a srácok a kritikus dolgát: a lemez az elsőtől az utolsó hangig vérprofi, jól szólal meg, remek közreműködések színesítik, és csak 1-2 alkalommal billen ki saját kis egyensúlyából (a fent említett Aeons túl hosszú, és az Inner Turning Vibes szerintem rossz helyen van a tracklisten), de eközben képes arra, hogy saját atmoszférát teremtsen, és szórakoztasson, mindezt kétségkívül nemzetközi szinten. A türelem viszont kulcskérdés: itt a négyperces dal punkos mókának tűnik, és ugye maga a lemez is túlteljesíti az egy órát, viszont ha az ember megengedi magának, hogy elvesszen ebben a múlt ízű, jam beütésű stílusgyakorlatban, akkor az elejétől a végéig fogva tartja majd, és minden vágya az lesz, hogy valaki szervezzen egy Esclin-Turbo-Warlock bulit a Merlinbe. Soha rosszabb szupergruppot.

8.5/10