2012. március 12.
Kérem alássan tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem akárhogy kezdődött ez a 2012-es év a műfaj kedvelői számára, ugyanis két egykori/jelenlegi nagyság is (akik azért néhol el-eltértek a gyökereiktől) új anyaggal jelentkezett. A különösebb bemutatásra nem szoruló Napalm Death-ről és a másodszor újjáalakuló Terrorizerről van szó, illetve becsúszott még egy meglepetés is, amiről nem sokat hallhattunk eddig, pedig egy viszonylag (főleg goregrind körökben) ismert személy keze munkája, de előbb a klasszikusok!
Hordes of Zombies
(Season of Mist, 2012)
5/10
Első versenyzőnk a Kaliforniából érkezett Terrorizer, akiknek 1989-es, World Downfall című lemezét tartják a grindcore egyik legkiemelkedőbb alkotásának – a Fear of Napalm és az After World Obliteration a leggyakrabban átdolgozott grind’ dalok közé tartoznak (a Napalm Death The Killje és Deceivere mellett). Az a korong már(!) posztumusz módon született meg, ugyanis már ’88-ban feloszlott az amúgy a Morbid Angel ritmusszekcióját a sorai között tudó együttes. A World Downfall amúgy is kalandos úton jött a világra: Oscar Garcia elfelejtette a gitártémákat, Pete Sandoval párhuzamosan dobolta fel ezt az anyagot és az Altars of Madnesst, az eredeti basszer, Alfred „Garvey” Estrada pedig börtönbe került. Ezért, ha már a Morbid Angellel voltak egy stúdióban, kölcsönvették David Vincentet, felrántották a Downfallt, majd ki-ki ment a maga dolgára. 2005-ben aztán Pete és Jesse újjáalakították a Terrorizert, és fel is vettek egy albumot Anthony Rezhawkkal a mikrofon mögött. Sajnos azonban ezekben a dalokban közel sem volt annyi kraft, amennyit egy Terrorizertől elvárna az ember, ráadásul a Darker Days Ahead sokkal inkább death metal volt, mint grindcore. És ez valamilyen szinten a Hordes’-ra is igaz, ám itt most egy hangyányit visszakanyarodtak a gyökerek felé. De csak egy kicsit. Lehet, hogy ez annak tudható be, hogy az azóta sajnos cukorbetegségben elhunyt Pintado helyére Anthony Resistant Culture-béli társa, Katina Culture érkezett (igen, ő egy hölgy), lehet hogy más okai vannak, de itt most megint vannak rövidebb dalok. Csakhogy a death metalos hangzás, és az, hogy itt valószínűleg a morbidos srácok hozták a témák nagy részét, rányomja a bélyegét az új Terrorizerre. Nem rossz az album, csak teljesen átlagos, a State of Mind volt az egyetlen tétel, amire felkaptam a fejem. Igazából nem csalódtam, mert nem számítottam sokkal többre – Oscar Garcia hiánya bizony nagyon érződik az ismét újjáalakult Terrorizeren, elég csak meghallgatni a Nausea kiadványait. De mindegy is, nem történt kultuszrombolás, vagy ilyesmi, egyszerűen csak semmilyen a lemez. A perelős cikket pedig tessék elolvasni, mert az az év abszurduma.
Utilitarian
(Century Media, 2012)
9,5/10
Másik klasszikusunkról, a Napalm Deathről már megemlékeztünk tavaly, és akkor már megemlítettük, hogy az Order of the Leech óta minőségi javulást mutatnak, így optimistán vártam a Utilitariant. Az pedig, hogy Shane Embury a Lock Uppal (zeneileg talán ez áll a legközelebb a Napalm’-hoz) egy igen király anyagot hozott ki Necropolis Transparent néven, még növelte is ezt a pozitív hozzáállást. Az előre kiszivárgott számok közül csak az Analysis Paralysis-t hallgattam meg (most már van rá klip is), és nem is csalódtam, bár így utólag azt mondom, hogy ez a dal még a kevésbé jók közé tartozik, ami már önmagában is jelzésértékű. A Napalm Death fenntartja a folyamatos fejlődést, ám ezt a lécet már roppant nehéz lesz átugrani. A nálunk pontosan két hét múlva fellépő brit brigád (közbevetném, hogy az előzenekarok közül a cseh Hypnos is megér egy misét) visszahozott egy csipetnyit a ’94-’98-as érából, és ez bizony igen jól jön itt ki, főleg úgy, hogy a Code is Redből visszatértek az egy-másfél perces grind hasítások, de nem csak az időtartamokra kell itt gondolni. Ismét előtérbe kerültek (sokkal inkább, mint az előző hármon) a grindos, sőt, crustos elemek, mondhatni, hogy a punk visszavette a stafétát a death metaltól. És mint az Enemy of the Music Business-nél is, most is úgy érzem, hogy valami nagyon elszakadt a srácoknál, mert piszkosul dühös lett a korong. Ami pedig a legnagyobb szám: egyáltalán nem érzem soknak a 45 perces hosszúságot, hiszen most először sikerült úgy keverni a cukrot, a sót, na meg az elmaradhatatlan X vegyszert, hogy abból egy brutális mészárszék legyen. Az Errors in the Signals egy standard újkori ND-sláger, a Protection Racket (abszolút kedvenc) az intrója után nem nagyon hagy levegőt, a The Wolf I Feedben Barney amolyan Burton C. Bellesen kiereszti a hangját (ilyet talán az Inside the Torn Aparton hallottam utoljára), az Orders of Magnitude hardcore-osan megfontolt, épp ellentéte az utána következő Think Tank Trials-nak, ami viszont jégesőként veri végi az embert, és ott van még a Nom de Guerre, ami hasonló elbánásban részesít. Vannak ugyan apró bakik (a Blank Look About Face elején a skandálás szerintem kifejezetten illúzióromboló), de nem nagyon tudnék ebbe a dalcsokorba belekötni. Ennek ellenére még nem adok tizest, mert ahhoz az idő próbáját is ki kéne állnia az új ND-nek. De ez szerintem nem lesz probléma.
Better to Die on your Feet, than to Live on Your Knees
(Relapse, 2012)
7/10
És akkor jöjjön a 2012-es év eddigi meglepetése. Matt Widener neve nem sok ember számára lehet ismerős, korábbi munkásságai közé tartozik az Exhumedban lehúzott kemény egy év, illetve az előző évtized egyik legnagyobb átverése. Nem tudom, hányan ismerik közületek a korai Carcass vonalát erőteljesen kopírozó, és állítólag orvostanhallgatókból, illetve egy nyugdíjaskorú patológusból(!) álló The County Medical Examiners-t – na, az itt leírt történetből egy szó sem igaz, az egész projektet ő futtatta, csak orvosok mögé bújt. Matt amúgy tagja a Cretin nevű grindcore bandának is, akik 2006 óta nem adtak ki semmit, de állítólag már írnak új dalokat. Időközben Matt megunta a tétlenséget, és amíg a Cretin másik két tagja Dan/Marissa Martinez (nem lövöm le a poént), és Col Jones dobos átmentek az újjáalakuló Repulsionbe, hősünk megalapította a Liberteert. Csak így fű alatt. A zenekar teljesen egyszemélyes, Matt vette fel a gitárokat, a basszusgitárt, ő programozta a dobokat, ő énekelt, és az egyéb hangszereket/effekteket is ő játszotta fel. Egyéb alatt értem a bendzsót, a sípokat, a trombitát, stb. Kérdezhetnétek, hogy mit keres egy bendzsó egy grindcore lemezen? Nos, az időszak, amelynek a hangulatát Matt fel akarja idézni itt, az a Függetlenségi Háború, egészen pontosan annak harci dalai (bár akármilyen amerikai háborús dal hangulatát fel lehet itt ismerni). Ezt a hangulatot kell összehozni a svéd/finn vonalra jellemző grind’-dal, és megkaptuk a Liberteert. Mellesleg az egész félórás lemez egy dal, csak szét van vagdosva (á la Catch 33), így gyakorlatilag egy kompozícióról beszélünk. És szerencsére a koncepció mellett a kivitelezés is egészen jól sikerült, a We are Not Afraid of Ruinsra kifejezetten jól esik bólogatni, és a 99 to 1 is egy jól sikerült darab. Nem valami hatalmas dobás, nem az új Exit, vagy Helvete, de pár hallgatás simán belefér belőle. De ettől még adjon neki mindenki egy esélyt, nem fog csalódni, bár én személy szerint jobban várom az új Cretint.
