Gondos szívátültetés – meghallgattuk a Dryvia debüt lemezét

Már számos alkalommal foglaltunk állást az északkelet-magyarországi színtér fontossága mellett, s ezen elkötelezettségünket ebben a bekezdésben tovább gazdagítjuk, hiszen ki kell, hogy jelentsük az egri Dryvia egy újabb jelentős súlypontjává lépett elő a hazai underground színtérnek. A Heartsick egy minden kétséget kizáróan egy igényes helyzetjelentés arról, hogy hogyan is kellene itthon metalcore-t játszani 2014-ben, s mik is azok a felettébb fontos pontok, amelyeket a zenekar ügyesen fedezett fel, s nem félt megvalósítani stílusok találkozásai között.

A Dryvia egy mocskosan fiatal srácokból álló zenekar, amelynek valós értékét akkor tudhatjuk meg, ha meghallgatjuk az év egyik kiemelkedő underground teljesítményét, a Heartsicket, nem egyszer, nem kétszer, hanem többször, mert ezt az anyagot bizony emésztgetni kell. A valós titka a lemeznek a finomhangolt technikai eszköztár, amely néhol egészen progresszív gitármaszturbálásban és témaváltásokban mutatkozik meg; a Dryvia gitárszekkciója a magyar metalcore standard fölé magasodik, ennek pedig nagyon fontos toldaléka, hogy a zenekar rendkívül intelligensen közelítette meg a műfaj identitáskérdését, valamint felismerte azt, hogy miképpen is lehet ezt a mára kissé megfáradt, de sémáiban még mindig ráépítkezhető műfajt megközelíteni. Így a srácok gondoltak egyet és előszedték azt, amit pl. a tavalyi underground szenzáció Anchorless Bodies megtett az It Prevails-szel: míg a miskolci srácok a dallamos hardcore témákat ráncfelvarrták, addig az egri fiúk előszedték a metalcore és dallamos hardcore találkozásában jeleskedő Life In Your Way-t és követőit, valamint a kortárs hibrid próbálkozásokat (Counterparts, Heart in Hand stb.), amelyek már lágyítják hangzásukat és igyekeznek minél több dologgal kísérletezni, pl. HiH poszt-rock betétei. A sok építkezés és polírozott tónus azonban itt nagyon is célirányos: a zenekar tudatosan játszik a textúrák kitöltő hatásaira; a kortárs dallamos hardcore hiszti ágából jól reprodukálták a poszt-rock kiemelkedően fontos atmoszféra teremtőkészségét, ennek a lemez több pontján – így nem csak a nagyon jól sikerült intróban –  is kulcsfontosságú szerepe van, hiszen amellett, hogy a zenekar szeret döngölni, figyelmet fordítanak a ritmikai kiállásokra, így több belassulással és ott fokozott vokáljátékkal találkozhatunk. Ha pedig ének, szerencsére itt egy olyan ladikban evezett a zenekar, hogy sikerült kellően kiegyensúlyozott tiszta és üvöltés kombót összehozni, a dallamok a helyükön vannak, néhol kifejezetten kellemes egy-egy hosszabb tiszta téma, de a lényeg összességében az, hogy a keményebb, torokpróbálóbb részek, amelyek többségében vannak, azok jól vannak lehozva. Kontextus szempontjából az egyáltalán nem műfajidegen introvertált megközelítés a túlburjánzó, így egy többnyire fájdalommal telített, zavarodott, érzéseit felszakító embert központosító szövegvilág jelenik meg, rendkívül személyes tálalásban, ez is nagyon rendben van, némi túlköltést, esetleg amennyire az angol nyelv engedi képek további alkalmazását még el tudtuk volna képzelni. Összességében elmondható a Dryvia debüt nagylemezéről, hogy egy nagyon kreatív, technikás  metalcore/dallamos hardcore lemez, amely bővelkedik remek melódiákban és szigorított breakdown-használat mellett operál; a zenekar rendkívül ügyesen pozicionálta magát a hazai metalcore undergroundjába vele, valamint a műfajok és az alkalmazott eszköztár sokasága és hibridje is egy jelentős progressziót mutat a hazai zenekarok metalcore megközelítésében, amely csak dicséretet érdemel. Csak így tovább, mi megszavazzuk a bizalmat! 8/10