Gojira – From Mars to Sirius

Pár csapatot (Sickbag, Aside from a Day, Arkhon Infaustus, Mass Hysteria, Zubrowska) leszámítva nemigen vagyok tájékozott a francia keményzenei színteret illetően, de ez a Godzilla nevű legendás szörnyeteg japán nevét magán viselő, egynémely helyeken az európai Mastodonként is emlegetett banda a 2005-ös lemezén említésre méltó dolgot varázsolt össze, ezért érdemes pár sorban megemlékezni a CD-ről még úgy is, hogy utódja már lassan-lassan itt lesz a kanyarban. Eleve a borító minimalizmusa ellenére (vagy épp azért) ütős, és előrevetíti, hogy itt lesz elvontság bőven, hisz a bolygók közt lebegő bálna nekem rendesen Galaxis útikalauz-feeling, de hogy Gojiráék szörnyzenéje szétfröccsen-e a konzervatív hallgatói elvárások betonfalán, mint Douglas Adams zuhanás közben gondolkodásra ébredt főemlőse a bolygó kemény felszínén, avagy utat talál azokhoz, akik értékelnék, majd eldől…

A japánosított zenekarnév ellenére a legfőbb zenei hatások gyökerei nem a felkelő nap országának talajából fakadnak, inkább egy, a floridai mocsarak kipárolgásának lázától megfertőződvén tébolyult istenkáromlásokat műanyagba égető csapat munkásságából, ugyanis a két gitáros, Joseph Duplantier és Christian Andreu akkora Morbid Angel-riffeket eresztenek el, hogy hihetetlen. Ugyan hatásként megemlíti többek közt a Deathet, Neurosist, Metallicát is ez a bayonne-i fogat (ami többé-kevésbé fedi is a valóságot), mégis az angyalok gitártémái, riffelési felfogása, nyújtásai azok, amik szembeötlően visszaköszönnek itt. De az összkép nem egy sátáni, pláne nem vérben fürdő zenekart mutat, és a kialakult arculatot tovább árnyalja, hogy a death metalos témákat egyfajta Tool-ízű elvontságba, s kicsi sludge-os masszába burkolják, néhol merengő kiállásokkal, súlyos zakatolásokkal, egy-két helyen szinte blastos gyorsulásokkal (például a második Backbone-ban, ahol még jó kis megcsavart death témafüzérrel is kényeztetnek), nem igazán komplex, sokszor inkább vontatott, ismétlődő struktúrákra épülő dalszerkezetekkel. Mindezen összetevők elvonatkoztatják e keveréket a death színtértől, egy eléggé sajátos hangzásvilágba átemelve.
Ének terén (amit a gityós Joseph szolgáltat, aki egyébként részt vesz a két Cavalera-testvér újbóli egymásra találása által szült projektben is) azt a „szövegmondós”, se nem igazán éneklő, se nem üvöltő, nyers, néhol depresszív kiabálás-szerűséget hallhatjuk, mely engem a Mastodonra is emlékeztet. Mindezek, megspékelve egy lélegző, enyhén koszos, nem túl mély, de kellőképp horzsoló hangzással, adnak egyfajta nyugtalanító aurát a zenének, mely egy idő után enyhén hipnotikus spirál képzetébe fordul, s alkalmasint képes is rád telepedni – ami annyira igaz, hogy nekem hangulat kell, hogy leüljek hallgatni.

Az Ocean Planetben is hallhatunk bálnák énekéből samplerezett hangmintákat (egy tonnás „angyalos” indító gitártémával egyetemben, melyet egy kis szaggatással és egy lebegős témával variálnak, illetve ismételnek), Mario Duplantier okos dobtémáiból pedig már itt is kapunk ízelítőt, szépen díszít, ésszel és erővel egyaránt tolja. A From the Sky mennydörgő főriffje miatt vált emlékezetessé, de a Where Dragons Dwell kezdő depresszív gitártémája is nagyon eltalált, akárcsak a szintén Morbid Angelre emlékeztető nyújtogatott riffekkel, lassú lábdobbal kísért őrlése. Persze, nem csak a Trey Azagthothék hatása figyelhető meg bennük, a Mastodon, a késői Death dalszerkezetekben, megoldásokban ugyanúgy otthagyta nyomokban örökségét, mint mondjuk a hangképben, megszólalásban a Neurosis, ezzel együtt a produkció, és a dalok is egyben vannak. Fellehetők még egyéb finomságok is, mint például a Flying Whales, melynek már címe (repülő bálnák) is mindent elmond erről az akusztikus tételről, mely olyan hangulatot varázsol köréd, mintha az óceán tértől és időtől nem korlátolt végtelenségében mindenféle sietség nélkül úszkáló bálna lennél te is, és csak a végére vált át metalba.

A szövegvilágot erősen foglalkoztatja többek közt a globális és természeti katasztrófák témaköre, ami még mindig aktuális téma (és megjegyzem, érdekesnek találom, mennyire eltünedeztek a nagyobb hc-bandák dalszövegeiből ezek a valóban komoly dolgok, eltolódva a mikroszintű, egzisztenciális integrálódás által felvetett nehézségek és az utcai harcos mentalitás felé). Nem szeretném túl hosszúra és részletesre nyújtani az írást, mivel nem egy friss anyag, de érdemes megismerkedni velük, mert fogékony lelkek könnyen rákattanhatnak. Várom az új lemezt.