Glassjaw – Worship & Tribute

Még a lemez előtt a két említett tényező: Sammy Siegler, korábbi CIV, Judge és Youth of Today tag az első lemez felvételei után kilépett, így a helyére Larry Gorman (Orange 9mm) került, míg később a stúdióban már Shannon Larkin (Amen, Godsmack) dobolt. A teljes ritmusszekció akkor cserélődött le, mikor Manuel Carrerót kirúgta a kiadó, amiért nem ért rá valamelyik turnéra – persze nem maradt munka nélkül, beugrott a frissen újjáalakult, kultikus Burnbe, a W&T basszustémáit viszont nem bízták külsősökre, így azokat Beck írta és játszotta fel. Nem csak tagcserék, de kiadóváltás is nehezítette a dolgukat: miután a Roadrunner magasról tett a csapatra marketing terén, viszont a turnéknál rendkívül merevek, mégis passzívak voltak, a 2001-ben ismét Ross Robinsonnal felvett folytatást körbeküldték több kiadónak is, és végül a Warnerrel szerződtek le. 2002-ben azonban egy nagykiadós szerződés még nem jelentette az üvöltések, és a vadabb témák száműzését, a cég hagyta, hadd tegyék azt, amivel befutottak – miközben remélték, hogy megvan az új Deftones.

Így aztán amit az album 45 percében hallunk, az kizárólag a zenekar fejlődését mutatja, illetve az egyik gitáros, Weinstock szerint az első törekvésüket egy album elkészítésére, mivel a debüt csupán egy „rakás összedobált dal” volt. A változások elsősorban abban testesednek ki, hogy kitágították határaikat, a lemez összképe meg az elődnél is vegyesebb, és valahogy a végletek is nagyobbak: ha a lemezt nyitó sláger, a Tip Your Bartender még olyan is, mintha az előző album egyik dala lenne, később egészen meglepővé válik az album. Kihoztak például a hangzásukból rádióslágert (Ape Dos Mil), de többször is úgy hagyták el az üvöltéseket, hogy a dal maga nem lett lassú (Cosmopolitan Bloodloss, Radio Cambodia), ám eközben nem maradtak el a kemény pillanatok sem (Stuck Pig). Az album legmarkánsabb újítása tehát a finomodás, dallamosodás volt, ami olyan, egészen meglepő dalokat is szült, mint a Must’ve Run All Day, és aminek köszönhetően a lemez utolsó három dala szinte teljesen mellőzi a csapat agresszívabb eszközeit (a sokszor kiemelt afrobeat hatások a Trailer Park Jesus-ben bukkannak fel), sőt, valamelyest előrevetítik a nyolc és fél évvel későbbi Coloring Book EP-t. Sok dolog került már kimondásra az albumról, és egyik sem igazán cáfolható: mondták ezt egyszerre kísérletezőnek és érettnek, megkapta már azt is, hogy slágeralbum, meg azt is, hogy elvont, az emészthetőségnek pedig a teljes skáláját végigjárta már a hallgatóknál. Műfajok tekintetében még az előzőnél is jobban feladta a leckét a sajtónak, ennyire fogós dallamokra, ilyen sok lassú tempóra és elszállós témára már csak nagyon óvatosan merték a hardcore és metal megjelöléseket használni, így aztán volt itt poszt-rocktól kezdve nu-rockig minden, és elkezdték őket egy lapon emlegetni a Deftones-szal (ha már korábban együtt turnéztak).

A lemez utáni néhány évben kissé fura lehetett olyan kijelentéseket olvasni, hogy igazából ez az album az igazi Glassjaw, de a jövő később valamelyest ezt igazolta, és a csapat új irányvonalának tükrében az EYEWTKAS tényleg egyfajta bemutatkozás, progresszív hardcore állásinterjú volt, míg a Worship & Tribute a karakterük különlegessének, a hatásaik elképesztő sokszínűségének bemutatása lett. Az, hogy ennek ellenére nem csak a dalok, de a két lemez is tökéletes egységet képes alkotni, illetve hogy közben egyaránt sikerült megnyerniük a metal/hardcore színteret (előbbi ugye a Roadrunner miatt volt feladat, utóbbi pedig a helyi tradíciók miatt), és a szélesebb, „mainstream” közönség egy részét is, már csak azt jelzi, hogy nem csak magukra, de a hallgatóikra is figyeltek a dalírások során, aminek a helyes arányát szinte tényleg csak a legjobb zenekarok képesek eltalálni.