Glassjaw – Our Color Green EP & Coloring Book EP

Csupán két kultikus, hibátlan, csak szuperlatívuszokkal jellemezhető lemezt adtak  ki a ’90-es évek közepén történt megalakulásuk óta, de minden egyes rögzített daluk megért egy misét, a korai demóktól egészen a 2005-ös iTunes EP-ig. Egészen tavalyig ez is volt az utolsó kiadványuk, hogy mi történt öt éven át, azt majd valamikor elárulják, vagy talán örökre homály fedi, mindenesetre a Glassjaw harmadik nagylemeze amolyan poszt-hardcore Chinese Democracy: sokan teljesen feladták a reményt, hogy egyszer majd megjelenik, sokan viszont továbbra is bizakodnak, és őket erősítette hitükben az, hogy a korábban csak rosszminőségű koncertfelvételeken a netet járó új dalok sorra jelentek meg a zenekar honlapján, és még egy pofátlan árkategóriájú bakelitsorozat is kiadásra került. Ezeket a dalokat gyűjtötte össze a zenekar, és így született meg az Our Color Green, melynek címe utalás egy 1995-ben rögzített, de végül hivatalosan meg sosem jelent 7”-re.

OUR COLOR GREEN

Hiába mondták a pletykák, hogy ezek a dalok sokévesek, és hogy az új vonal, a harmadik nagylemez már egyáltalán nem ilyen lesz (ez be is bizonyosodott), több év éhezés után az ember úgy veti magát öt új számra, mint tinipicsa a Lady Gaga előrendelésre, és amikor bebizonyosodik ötvenedik hallgatásra is, hogy legnagyobb kedvencei nem hibáztak, az az érzés csak a Mastercard szlogennel írható körül. A lemez az All Good Junkies Go to Heavennel kezdődik, és egészen priceless az, ahogy nyit a dal: a tapping-témára szép ütemesen érkezik a torzított böszmeség, majd befut Daryl utánozhatatlan hangja. Annak ellenére, hogy mind a négy fazon kell a bandához, Beck és Palumbo viszik a pálmát a hibátlan refrénnel, a tanítanivaló énektémákkal, vagy a továbbra is egyedi és különleges riffekkel, témákkal. Ha a zenekar hozzáállása nem lenne szöges ellentéte mindannak, amit mondjuk a RATM vagy bármelyik sztárzenekar csinál, akkor Becket Morello-szintű imádat övezné. Erre tökéletes példa a Jesus Glue is egyszerű, de hihetetlenül hatásos(an fejletépő, majd nyaktekerő) témáival, bár itt talán pont inkább a szövegen van a hangsúly, a Sliman Al Maghribi intróval bíró dal a vallást állítja a középpontba: „I’m glad they’ll be saved / while I sink where I stand / their faith shall be restored / in a valley of fire in his Daddy’s war”. A harmadik dal címe Natural Born Farmer, és ez az első, ami egy az egyben emlékeztetett a Worship and Tribute-re dallamvilágában, felépítésében – remek dal ez is, nem véletlenül tanította Palumbo énekelni a Finch énekesét, hihetetlen, mennyi élet van a hangjában. Stars címmel egy régebbi demo, a Stars Above My Bed került rögzítésre, egészen kiemelkedő dallamvezetése van a dalban, a Jesus Glue után Daryl itt engedi másodjára igazán üvölteni a torkát, a végén a káoszból hozzák vissza a dalt, hogy keretbe is foglalják a lágy outróval. A You Think You’re (John Fucking Lennon)-ban másfél percig szinte semmi sem történik, aztán az EP legkeményebb dala robban be, itt már teljesen az üvöltésekre helyeződik a hangsúly, de azért kapunk dallamos refrént, ami aztán újra és újra a sikítva üvöltött örvénybe süllyed. 9.5/10

COLORING BOOK

Valószínűleg lehetett valami abban a pletykában, hogy valamiféle szerződés miatt nem jöhetett újabb kiadvány 2011-ig, és hogy a bakelitszériával ezt játszották ki, hiszen igazi kiadványeső volt a srácok részéről ezekben a hónapokban, amelynek legfrissebb darabja a Coloring Book EP. Ugyan ezen is nagyrészt olyan dalok sorakoznak, amelyekkel már találkozhattak azok a szerencsések, akik az utóbbi években Glassjaw koncertre tévedtek – duplán szerencsések azok voltak, akik nem csak hallották, de meg is kapták ezeket a dalokat, ugyanis a hónapban elindult turnéján a zenekar ingyen osztogatta az EP-t minden jegy mellé. Az emberek végigbulizták a koncertet, hazamentek, bedobták a lejátszóba a hatdalos kiadványt, és jöhetett a megdöbbenés.

A Coloring Book gyakorlatilag az elejétől a végéig kemény, agresszív Our Color Green tökéletes ellentéte: a zenekar nem csak végig középtempóban játszik, de az üvöltéseket is többnyire parkolópályára tették, erősödtek a Deftones hatások, egyszerűbb dalstruktúrákat találtak ki, és Beck sem ötletelt annyit (látszólag). Ha hinnék benne minimálisan, akkor komolyan írnám le, hogy a hasonló című EP-k direkt lettek ennyire ellentétesek, de a Glassjaw szokásos szótlansága miatt inkább nem akarnék koncepciót a dolgok mögé látni, így ez maradjon csak halvány elképzelés. A legnépszerűbb rajongói fejtegetés ott tart, hogy az első EP korábbi, még a zenekar régi irányvonalát képviselő dalokat gyűjtött össze, és ez az új lemez hordozza magán a banda jelenleg preferált zeneiségét – ha ez így van, akkor bizony minden rajongónak fel kell kötnie a nadrágot, itt ugyanis nem arról van szó, hogy a régebben is párszor ellőtt lassabb dalok dominálnak. A Coloring Book egy teljesen új irányt képvisel, a Black Nurse-ben például Beck teljesen a háttérbe húzódva játszik agyontorzított gitárján, gépiesebben mint eddig valaha: párszor még a One Day As A Lion elektronikusan előállított gitáralapjai is beugrottak (erre a Vanilla Poltergeist Snake-ben van is példa billentyűkre), pedig az ugye hip-hop. Palumbo továbbra is abszolút szuggesztív a mikrofon mögött, és gyönyörű tiszta énekdallamokat hoz dalról dalra, a Stations of the New Cross-ban például egészen éteri és andalító, a Daytona White-ban pedig már végképp övé a főszerep. Minden dalnak van egy saját kis világa, az albumnak pedig egy lassuló, egyre nyugodtabbnak tűnő, közben pedig egyre feszültebbé váló, nagyon erős hangulata, amihez a szövegek is hozzájárulnak. 8.5/10

Az Our Color Green megnyugtatott minden rajongót, hogy a Glassjaw még jobb lett abban, amihez igazán ért, erre jött a Coloring Book, és megmutatta, hogy ennyi év után is van még kísérleteznivalója a négyesnek. Hangulatában hiába erősebb a második EP, és hiába lengi körül egyfajta misztikus köd az egészet, a dalok erősebbek és emlékezetesebbek az Our Color Greenen, de lehet, hogy csak az a helyzet állt elő, mint a rajongók egy nagy részénél: nem kezelem olyan könnyen a váltást. A két lemez viszonyát talán úgy írhatnám legjobban körül, mint a Faith No More és a poszt-FNM projektek viszonyát: utóbbiak is jók-jók, de azért az alapbanda az igazi, mindenesetre azt nem vehetem el Beckéktől, hogy feloszlás és új zenészek nélkül elhozták nekünk a poszt-Glassjawt, és megalkották a poszt-(poszt-hardcore)-t. De minimum az év legkülönösebb kiadványát.