Glassjaw – Everything You Ever Wanted to Know About Silence

Az album kiadását megelőző évben a csapat egy igen fontos stúdiózáson esett át a hardcore egyik pápájának is mondható Don Fury producer vezetésével – a mára már köznevesült név a keleti parti hardcore egyik legmeghatározóbb emberét takarja, akinek portfóliójában egyformán ott van az Agnostic Front, a Gorilla Biscuits, a Burn és a Quicksand is, tehát vele a Glassjaw a klasszikus „már apádat is én tanítottam” helyzetbe került. Feltehetően a vele rögzített demót hallotta Ross Robinson, akit egy másik műfaj, a nu-metal mindenhatójaként tartottak számon, és aki épp a következő sikercsapatát kereste, miután csúcsra járatta a Kornt és a Slipknotot, valamint megrontotta a Machine Headet. A korszak sokszínűségét jelzi, hogy az ember, aki gyakorlatilag feltalálta az Adidas rockot (~Korn, Limp Bizkit) és aki minden groove metálos darts-tábláján ott mosolygott, négy hónap alatt két kultikus és alapműként kezelt poszt-hardcore albumhoz adta a nevét (ő producelte az In Relationship of Commandot). RR-nak egy zseniális képessége van, elképesztő jól érez rá bizonyos dolgokra: például arra, hogy a Glassjaw előtt nagy jövő áll, és arra, hogy itt az ideje szépen kisunnyognia a nu-metal mögül, így egy próba után gyorsan szerződtette Daryléket, majd képes volt olyanokat is nyilatkozni, hogy „célja ekkoriban az Adidas rock elpusztítása volt”.

Azt is viszonylag gyorsan felfogta, hogy nem ez lesz az a banda, amelynél neki túl sok beleszólása lesz a zenei ügyekbe, így nem is meglepő, hogy ha a Daryl és Manny által hozott Stillsuit, és a Weinstock/Beck páros által szállított Sons of Abraham hatások közt semmi olyat nem találunk, amit bárhogy is Ross Robinsonhoz lehetne kötni. Bizonyára csapkodta a fiúk hátát, hogy próbáljanak meg minél fogósabb dallamokat írni, de a dalok egy része már kész volt akkor, mikor ő képbe került, és hét év fejlődés után az album hallatán talán az is kijelenthető, hogy a csapat végleg beérett: a hibátlan Kiss Kiss Bang Bang EP után immár nagylemezen is bizonyítani tudtak. Egészen döbbenetes lehetett tizenkét évvel ezelőtt egy roadrunneres albumon olyan nyitányba ütközni, mint a Pretty Lush: nehezen megfogható, műfajokon áttáncoló témavilág, és egy eszement énekes, aki látszólag nem tudja eldönteni, hogy mikor üvöltsön és mikor énekeljen. Ha ezeken túl is tette magát valaki, még mindig ott voltak a híresen nőgyűlölő, exbarátnőhöz írt sorok („you can lead a whore to water / and you can bet she’ll drink and follow orders”). Törött szívű férfiaknak eddig nem ilyen sorokat írtak a zenekarok, és azokat nem ilyen zenei alappal és nem így adták elő. Tökéletes példa a Glassjaw vegyességére a folytatásban a Siberian Kiss is, ahogy nekiesik a hallgatónak, majd jön egy „a hiccup in paradise / I keep you jealously to myself” kezdetű, tetoválásokért kiáltó énektéma, és akár még arra is gondolhatunk, hogy ez a zenekar rádióképes, amire a reakció egy újabb elborulás. A Glassjaw ezen a lemezen szinte gúnyosan volt egyszerre nehezen és könnyen emészthető, és egészen pofátlan volt, ahogy az elkoptatott „párkapcsolatok” feliratú fiókból új témákat tudtak előhúzni, vagy ahogy már akkor is idegenkedtek a „verzében üvöltés, refrénben tiszta” recepttől, amikor az még nem volt elkoptatva. Elképesztő düh van néhány dalban, ugyanakkor például a When One Eight Becomes Two Zeros inkább a zavartságról szól, és a cím többértelműségére rátesz a refrén játéka is (a „breaking up” nem csak a szakítást, de a telefonvonal szakadását is jelenti), nem véletlenül ez a zenekar talán legjobb dala – hasonlóan visszafogott alappal bír a Her Middle Name Was Boom, a zseniális Piano és a címadó is.

Sokak szerint ez az album leginkább arról szólt, hogy a banda megmutatta az eszköztárát, hogy mennyire jók akkor, mikor írnak egy két perc alatti darálást (Babe), mikor balladáznak (Motel of the White Locust második fele, ami egy Losten c. rejtett dal), vagy mikor csak játszanak a tempókkal, hangokkal, műfajokkal, és igazából a Worship & Tribute az életmű csúcsa. Ez egy soha el nem döntött kérdés a népes rajongótáborban, annyi mindenesetre biztos, hogy nagyon kevés olyan album született azóta, ami ilyen bátran játszott a hallgatójával, és ami ilyen sokoldalúságról tett tanúbizonyságot. Rengeteg arca van a csapatnak, és anélkül mutatták meg ezeket, hogy szétesett volna a lemez, viszont közben garantálták azt, hogy a végtelenhez közelítsen az unalom nélküli hallgatások száma (külön érdemes kiemelni, hogy náluk nem kell a szövegkönyvhez nyúlni ehhez), az albumon hallható megoldások pedig a közönség megosztása mellett egy komplett színteret inspiráltak. Nem véletlen, hogy a kilenc évvel későbbi újrakiadás (rajta egy Youth of Today feldolgozással és a Convectuosoval, ami a W&T egyik dala lett volna) is hatalmas siker lett, apró meg nem értettsége, és körülírhatatlansága ellenére is egy generáció albuma lett az EYEWTKAS.