Glamour of the Kill – Savages

Nehezen lehet szavakkal leírni azt a dögunalmat, ami ezeknek a daloknak a hatására elfogja az embert, holott van a lemezen két egész jó sláger is (gyorsan le is lövöm, hogy ezek a The Second Chance és a The Only One). Úgyhogy helyette inkább beszéljünk a bandáról és kapcsolatáról a B4MV-nal, amit annak ellenére lehet anyabandának tekinteni, hogy igazából nincs átfedés a tagságban (a közös pont a méltán sokat szidott AxeWound, ahol együtt zenél a Bullet’-ből ismerős Tuck barát és Mike Kingswood, a GOTK egyik gitárosa). A Glamour’-nek ez még csak a második lemeze, a Savages-ön kívül még két EP-jük jelent meg, de mivel egy 2007-ben alakult csapatról beszélünk, ezért ez egyáltalán nem kevés. Sőt, ahhoz képest, amennyit a zenekar mondani tud, még sok is, és ugyanez elmondható Matt Tuckékról is, akik már négy, többé-kevésbé semmitmondó nagylemezen vannak túl. És bizony nélkülük (no meg az A7X nélkül) nem válhatott volna a fiatal bandák áldásos hatásának köszönhetőn mostanság testhőmérsékletig újramelegített szarhoz hasonló kortárs heavy metal negatív triumvirátusának részévé a Savages, ami mindössze a két, már előbb említett gigaslágernek köszönhetően nem lesz rosszabb az év egyik mélypontjának számító Temper Temper-nél (nem tartozik ide, de azt megfigyelte valaki, milyen szépen összeillik a B4MV lemez borítója az új blessthefall-éval?)

Persze biztos nem érthető, miért fenyegeti a rommásavazás veszélye egy olyan bandát, ami „pusztán” unalmas, de akkor tisztázzuk: kínos tételek terén a GOTK még Matt Tuckékat is alulmúlja. Az olyan nóták, mint a Live for the Weekend vagy az A Freak Like Me még a már említett Asking’-nek is felvállalhatatlanok lennének, utóbbiba még elektronika is került, ami ilyen elszórtan használva még zavaróbbnak és oda nem illőbbnek hat, mint amikor el van túlozva. Az ilyen hibák pedig azért is szomorúak, mert a lemez elején  hallható témák ugyan utoljára a nyolcvanas években számítottak frissnek és korszerűnek, de mégis közel tudnak kerülni olyanokhoz, akik valaha is szerették a heavy metalt, viszont ezt az élményt roppant ordenáré módon heréli ki a „partynótákkal” érkező hangulati váltás. Olyannyira, hogy ezek után hiába tekernek meg galoppoznak, mint az állat, az elvesztett varázst olyan olcsó megoldások, mint a záródal „hőskort idéző” intrója, képtelenek visszahozni. Ezek után könnyen felállíthatjuk a diagnózist a „modern” heavy metal mezőnyének nagy részére nézve: hiába szeretik a hatásaikat (mert hiszen ez hallatszik), valahogy mégsem sikerült megérteniük őket, talán azért, mert gitárosok, énekesek, nem pedig kiforrott dalírók próbálkoznak az (újra)értelmezéssel. Pedig az a bizonyos mágia nem veszett ki a klasszikusokból, ezt Powerslave kaliberű lemezek bármikor igazolják. 3,5/10