2012. február 24.
Tracklist:
1. Aaron's Interlude
2. Amphetamine Dream
3. Godspeeding
4. Life Unknown
5. Transparencies
6. Forever Forward
7. Sun In My Hand (Sweetwater)
Tartozom egy bocsánatkéréssel. Három héttel ezelőtt én őszintén reméltem, hogy a kritika után pár nappal majd befut egy leak, vagy egy Bandcamp oldal a Gypsy nagylemezével, de nem így történt (a tracklisttel is csak pár napja frissíthettük a cikket), és jelenleg is az Amazon és az iTunes dalrészletei a legtöbb, amit a lemezből meg lehet hallgatni. Nem lehet a legjobb azt olvasni egy lemezről, hogy közel hibátlan úgy, hogy utána azt nem lehet meghallgatni (igazi első világbéli és új évezredes probléma ez), de amíg ezen a helyzeten az élet és az internet nem változtat, addig sem szeretnénk a retrospektív poszt-hardcore hangzás „hatalmas” rajongótáborát hallgatnivaló nélkül hagyni. Természetesen nem csak ez a kanosszajárás az oka annak, hogy a washingtoni GIVE nevét előkaptuk a kalapból: ha már 2009-es, self-titled lemezük anno elkerülte figyelmünket, akkor most a tavalyi év végén lezárult 7”-sorozatukkal együtt pótoljuk be ezt a hiányosságunkat.
Ahogy azt a Gypsy esetében is láthattátok, a tagok múltja sajnos van olyan fontos egy ilyen zenekarnál, hogy az első néhány sort száraz, biográfiai adatokkal töltsük fel, és ilyen szempontból a GIVE zenészei sem kímélik az olvasókat. Gyorsan végigszaladva a tényeken a következő urak alkotják a bandát: Ben Schultz (Lion of Judah), Gene Melkisethian (The Savage Boys and Girls Club, Desperate Measures, Lion of Judah), Ian Marshall (Lion of Judah), John Scharbach (Breakthrough), és Pat Tyler. Nem fárasztanék most mindenkit azzal, hogy még egyszer leírjam a Gypsy-nél már kivesézett kapcsolatát a poszt-hardcore műfajának a hardcore zenészekkel, és a banda magját adó Lion of Judah-ról is elég annyit tudni, hogy a srácok már abban a formációban is nagy hangsúlyt fektettek a múltidézésre, csaképp ott elsősorban a Minor Threat/Bad Brains-féle DCHC került felelevenítésre olyan pionír bandák hangzásának bevonásával, mint a Burn és a Swiz. Érdekes, hogy Number-rology című 7”-ükkel egy évben jelent meg a bemutatkozó GIVE anyag, a hétdalos, self-titled EP, és kis túlzással akár a LoJ búcsúkiadványa mögé oda is lehet illeszteni az Amphetamine Dreamet és társait: ahogyan az a történelemkönyvekben szerepel, a hardcore punkban elkezdtek felbukkanni alternatív hangok, majd ezek felbátorodva csapódtak le olyan zenekarokban, mint a Fugazi vagy a Quicksand. Nos, itt is ez történt, a GIVE világában az 1990 körüli poszt-hardcore megoldásokból épülnek fel az erőteljes és húzós dalok, melyeket könnyedén el lehetne rejteni például a 13 Songs tételei közt. A Life Unknown és a Transparencies párosa az ötös csúcsteljesítménye, nem kell kívülről ismerni a MacKaye/Picciotto életművet ahhoz, hogy az ilyen fogós darabok utat találjanak az emberhez. Ennek ellenére sajnos a zenekar nem jutott el szélesebb underground réteghez, pedig a nosztalgiáziós divatból (End of A Year, Mouthbreather, Gods and Queens, stb.) kiemelkednek, néha tényleg olyan, mintha ki nem adott dalokat hallanánk a ’90-es évek egyik legfontosabb bandájának csúcskorszakából. 8.5/10
A fiúk nem szeretik kiadványok nélkül hagyni a rajongókat, amelynek egyik legpraktikusabb formáját választották akkor, mikor úgy döntöttek, hogy kiadnak egy sorozatnyi 7”-es kislemezt (lásd még pl. Fucked Up, Into It. Over It., Glassjaw). Az ötrészes, tavalyi év végén befejeződött lemezszéria minmális tematizáláson is átesett, hiszen az egyes borítók egy-egy bandatagot ábrázolnak, illetve mindegyik korong másik underground kiadónál jelent meg. A sort a Heaven Is Waiting nyitotta a React!-nál, és viszonylag világossá tette, hogy hiába maradnak a múltidézésnél, nem fogják újra és újra ugyanazokat a dalokat és fordulatokat megetetni a rajongóikkal, amely a címadó dalban nem sült el a legjobban: az ének és a hangszerek valahogy nem kapcsolódnak egy hullámhosszra, túl is nyújtják a négy perccel, és aztán bizony nagyon Hüsker Düre kell venniük a figurát a kiváló One-ban, hogy mentsék a helyzetet. A Deranged által kiadott Boots of Faith szerencsére sokkal jobban sikerült, és gondoskodott arról, hogy ne kelljen a B-oldalig várni egy emlékezetes és hangulatos slágerre, dinamikusan nyitásával és ismét fogósan indie-s zárásával a sorozat egyik legjobb epizódja, a Fuseism kapcsán tud még ilyen kellemes lenni, mikor az ember egy társaságban egyszerre érzi Picciottót és Bob Mouldot. A játékidőt még lejjebb nyomják az I Am Love-on (Triple B) , és kellemes meglepetésként az énekhang is jóval erőteljesebb és karcosabb lett az eddigieknél, ami új energiákat adott a zenekar hangzásának, főleg, hogy jó érzékkel még a tempót is felemelték egy kissé, így aztán a címadó és a Solid White is kellemes határozottsággal fut át az emberen. Itt a legrelevánsabb kitérni a banda hippi körítésére, amelynek nagy része ugyebár a fent is látható virágmániából áll, de azért az I Am Love szövegeiben is megtalálni a bennük lakó Bergert. Talán a hangulatos kezdés, talán a 7”-sorozat első igazán ragadós refrénje az oka annak, hogy visszatekintve az ötször két dalra a Youngbloodnál megjelent Flowerhead tűnik a legerősebb darabnak: az A-oldal első hallásra is kiemelkedő, a Kiss the Flame pedig az egyik legkülönösebb hangulatú daluk, elsőre nem tűnik slágernek, de újabb és újabb körre ingerli a hallgatót. A banda karrierjének ezen felvonását a Petal Pushing zárja a Bootf of Faith-hez hasonló „tempós első dal, lazább második” felállással, de a Painkillerhez tartozó anyag nem okoz csalódást, talán csak kicsit zavaró az, hogy a Taste of Smile nem tud igazán emlékezetessé válni. Felesleges lenne külön-külön pontszámot adni a korongoknak, ám rövid fejszámolás után megérdemelnek egy kollektív számbeli értékelést: 9/10.
