Girl On Fire – Not Broken

Tracklist:

01. The Takedown
02. Reminds Me of You
03. Losing My Identity
04. One Step Away
05. Monster
06. Automatic Hurt
07. Believe
08. Ready to Fight
09. Break These Chains
10. Cut
11. Not Broken
12. Run

Műfaj: alternatív rock

Támpont: Hoobastank, Linkin Park, Three Days Grace

Hossz: 42:59

Megjelenés: 2013. július 9.

Kiadó: Century Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Girl On Fire hat évvel megalakulása után küzdötte fel magát odáig, hogy ott áll a nagy dobás lehetőségének kapujában: Not Broken című nagylemezük a Century Media gondozásában kerül a nagyvilág elé. Az elé a nagyvilág elé, aminek az utóbbi időben kijutott a jóból, hiszen számolatlanul próbálták meg letolni a torkán a Nickelback kismilliomodik kópiáját is, amit aztán a legtöbb esetben persze készségesen le is nyelt, ebből következően erős fenntartásokkal érdemes csak megközelíteni mindent, ami a modern/alternatív rock vignettát viseli. Még akkor is, ha egy zenekar frontembere megszólalásig hasonlít Layne Staley-re és slusszpoénként történetesen Seattle-i illetőségű.

A Century tavaly jót húzott a kalapból az Otherwise-zal, így aztán minden okunk megvan rá, hogy legalább egy kör erejéig bizalmat szavazzunk a Not Broken-nek is. Ebben az ominózus első körben már detektálható, hogy szerencsére közel sem áll fenn a Nickelback-szindróma, ugyanakkor ezzel parallel módon az is rögzítésre kerülhet, hogy eredetiséget itt sem érdemes keresni, ez persze nem is a műfaj princípiuma, mindazonáltal különösebben ők maguk sem rejtik véka alá a „sallangmentességet”. Ahogy a legtöbb rock zenekar, úgy a Girl On Fire is abban a vezérlő dinamikában hisz leginkább, hogy amennyiben van egy jó torkú énekesed, akkor már nagy baj nem érhet. És Austin Held-nek jó hangja van, amit hallva egyébiránt tíz emberből kilenc és fél csuklóból rávágná, hogy Chester Bennington énekel éppen, amihez fogható kísérteties hasonlóságot korábban legfeljebb a Dry Cell esetében tapasztalhattunk. Ahogy az anno a Disconnected esetében is volt, itt sem a lágy dalokon van a hangsúly, a lemez háromnegyedét a húzósabb nóták teszik ki, amik között mindenki örömére szép számmal akad sláger is. A nyitó és egyben klipes The Takedown kiváló felütést reprezentál, egyúttal pedig azt is előre vetíti, hogy mire lehet számítani a továbbiakban, illetve deklarálja, hogy akinek nem kenyere az efféle mulatság, az meg se próbálkozzon a maradék negyven perccel. Mert teljesen érthető az, amennyiben valakit zavarba ejt a tény, hogy egy minutumnyi saját ötletet sem hall ennyi idő alatt, ugyanakkor a repetitív áthallások is csupa olyan zenekartól származnak, akik maguk sem gyarapították soha önálló gondolatokkal a műfaj szellemi értékkészletét. Elég ugyanis néhány perc ahhoz, hogy ráismerjünk a Three Days Grace-en át a Shinedown-ig egy tucat zenekarra – a Break These Chains esetében például szinte már látjuk is magunk előtt Trevor McNevan-t (csak ő még mérgében sem mondaná az f-betűs szót, ugyebár). Mindezt nyilván már az is eleve elrendeltté tette, hogy a Not Broken elkészültét Jay Baumgardner (Three Days Grace, Hoobastank, Seether) – Howie Weinberg (Nirvana, Sevendust, Staind) páros segítette elő. Nos, ha ezen túllépünk, és az sem kottyan meg, hogy a dalszövegek is ugyanazt a szűkre szabott szókészletet használják, mint bármelyik másik hasonszőrű zenekar (komolyan, elég csak a dalcímeket megnézni: Believe, Broken, Run stb.), akkor azért bőven szórakoztatónak találhatjuk jelen produkciót, aminek egyetlen igazi ütőkártyája van, azt viszont ügyesen, jól beosztva forgatja.

A helyenként egészen emelkedett énekdallamok annyira fülbemászóak, hogy képesek feledtetni azt a tényt, hogy a zenei alap nem éppen világbajnok. Szerencsére a lágyabb, poposabb szerzemények is könnyen csúsznak, a balladát meg a korong végére dugták, így aztán elejétől a végéig élvezhető a lemez, a magaslati pontnak szánt pillanatok implementálása sikeresnek bizonyult. Anélkül, hogy végigmennénk egyenként a dalokon, elég annyit megállapítani, tizenkettőből legalább hét-nyolc slágernek minősül, ami kevés, ebben a műfajban mozgó kiadványról volt elmondható az elmúlt években. A fent említett negatívumok levonása után tehát nyugodtan summázhatunk úgy: a Not Broken az átlagot meghaladó teljesítmény, amin persze bőven lehet még csiszolni, de a jó dalok kárpótolnak mindenért.

7/10