Gire – Gire

És igen! Végre megjelenhetett a Gire első, teljes hosszúságú albuma. Akinek nem inge, ne vegye magára; tapasztalataim alapján kénytelen vagyok ezt a mondatot is hozzáfűzni a kritikához, hiszen közvetlen környezetemben azt vettem észre, hogy az ember vagy nagyon szereti a zenekart, vagy teljesen passzív marad irányukban; véleményem szerint ez azon múlik, ki mennyire affinitív az absztrakció és a bármely nemű elvonatkoztatás befogadására, valamint értelmezésére.

Tisztában vagyok azzal, hogy az utóbbi időben szinte minden egyes kritikámban visszatérő momentum az érték, mint fogalom és kiteljesedés; de jelen esetben is kénytelen vagyok ebben az irányban kisebb kitérőt tenni, és bevallom, szívesen teszem, mert számomra öröm, ha értékes zenéről írhatok.

A Gire zenéjében az impresszió, a benyomás a döntő; egy pillanat, melyben találkozik múlt és jövő: s a kettő egybefonódása adja a jelent. A múlt mély, magasabb rendű gyökerei és a jövő kimért, kissé steril és mechanikus világa találkozik, kiegészítve a két szélsőséges támpont következményeként egy máshoz nem fogható hangulattal. Ezt a két különbséget szemügyre vehetjük az igényes booklet képein is; minden egyes dalhoz más hangulatú kép tartozik (erős visszautalásokkal a múltra), ami változatos összképet sugall, nem véletlenül. Aki eddig ismerte a Gire-t és zenei fejlődését, az itt sem tévedhet nagyot, hiszen a lemezen csak két új dallal találkozhatunk, a többi már mind-mind szerepelt egy-egy korábbi demón, de az új hangszereléssel csak méginkább szerethetőbbé váltak; így a laikusoknak tökéletes az igényes, digipackba burkolt korong az ismerkedéshez.

A zenekaron belül az elmúlt 11 év során összekovácsolódott az egység és egyéniség kontrasztja, ami a külön arculatot ad a 2002 óta változatlan felállású bandának: Kátai Tamás (lsd. még saját szólóprojektje, vagy Thy Catafalque) néhol hipnotikus, néhol emelkedett, néhol félelmet keltő dallamai kellő mértékben kompenzálják a dobgép összetett és kimért taktusait, néhány szám után az embernek fel sem tűnik, hogy a dobok mögött nem is hús-vér életforma található; Kónya Zoltán énekes agresszív, érzelemdús hangját változatosan használja, kimért, precíz és mechanikus gitártémái pont a megfelelő arányban hallhatók, nem is túl sok, és nem is kevés. A dalok nagyrésze nem is riffközpontú, hanem hangulatfokozó elemekkel szinesített témákból bontakozik ki, amikért többnyire a vendégzenészek, valamint a ritka és egyedi hangszeres megoldások felelősek.

Már a Zöld zivatarban is érvényesülnek a fenti jelzők; a dal nem hagyja lankadni a hallgató figyelmét, a kimért billentyűdallamok varázsát és emelkedett hangulatát egyensúlyozzák, szinte letaszítják a mechanikus, tört ütemek és témák; felkavaró elegye ez az elmúlás érzésének. Ez a gondolat dalszöveg szimbolista elemeiből következik, hiszen minden egyes dalban verseket hallhatunk, Kátai tollából. A dal végi folklórból merítkező hegedűtéma (Tóth Ágnes játékát csodálhatjuk) pedig gyönyörű, lenyugtatja az előzőleg felkorbácsolt kedélyeket. Az Aranyhajnal visszaránt a könnyed témákból a ridegebb megoldásokkal tarkított, kifejezetten agresszív verzéivel (ami kellően párosul a dalszöveghez is: „Vágtatnak majd tűzhajából | négy fekete lovak, | szárnyaikon angyal sikít | eldőlt földek alatt”). Nem jut szóhoz az ember a lebilincselő a energia hallatán, amihez párosul itt is Tóth Ágnes hegedűjátéka, valamint az Ahriman legénységéből ismerős Lédeczy Lambert, aki itt nemcsak énekel, hanem „dorombol” is, hehe (megj.: a hangszer neve doromb).

Ezután üdítően hat a Hét madár magasról mélybe szállása, többnyire lágy témakibontakozások követik egymást; Rozsnyai Tamás tiszta énektémái, valamint a dal (mind zenei megformálása, mind dalszövege) is a népi motívumokkal bánó, ősi folklórból gyökerezik. A korong talán leglassabb szerzeményében ismét hallhatjuk Lédeczy Lambertet játszani, itt kavalon és tilinkón. A dal végém ismét megrázó hangulati benyomásokkal találkozhatunk, ami átvezetésként szolgál az Éjmély című, következő dalhoz.

A tételben az aura kerekedik felül akcióként a zenei megformálásból táplálkozó dikció felett, ami nem baj, sőt! Vastag basszustémákra itt figyelhetunk fel először, Hermann Balázs ezen felül még djembén is játszik az egy órás lemezen. Itt a verzék – a hangulati megoldásokból kifolyólag is – szövegmormolások, a meditatív aláfestésekkel megbonthatatlan egységet kovácsolva. Ez a dal sem elejétől a végéig nyugodt, de összességében a könnyen befogadható tételekhez tartozik. Itt is megtalálhatók a szimbolista elemek, esetenként megszemélyesítések („Bundád én menedékem, | csöndverem árva magányában, | gombafonál szövi szívem | elhagyott mészcsigaházban.”). Az ezt követő Az őzek futása a kedvenc dalom, és ez nem az elfogultság miatt van (hehe); polifonikus, hangjegy-, valamint dallamgazdag billentyűtémák vezetik a dalt – természetesen itt is szembeakadunk folklór hatásokkal – , ezzel egy felkavaró hatást kölcsönözve a négy és fél perces tételnek; ami a nyitó Zöld zivatar mellett a másik új dalt jelenti (ha nem számoljuk ide a Necropsia-feldolgozást).

A Törjön testünk! az egyik legrégebbi szerzemény az albumon, gond nélkül beilleszedik az eleve változatos korong egészébe; itt lényegesebben riffcentrikus dalt hallhatunk, viszonylag egyszerűbb témákból építkezve (egy hatalmas elszállós résszel), de hatásosan. A Bábel talán a legmonumentálisabb dal a lemezen; s ha terjedelmében nem is a legnagyobb, de a hangulatával mindenképp. Dalszövegének egyediségéhez jól illeszkedik a zenei alap (minden egyes sor csupán egy-egy szó), ezzel méginkább súlyosbítva a tétel üzenetét. Ebben a dalban kerekedik ki legjobban a Gire zenéjének utaztató jellege; ha az ember becsukja a szemét, kénytelen hagyni hogy a hangok vigyék a hátukon… A dal közepén hallható leállás pedig számomra az album csúcspontját jelenti.

Az Eocén Expressz klipjét régen sokat játszották a zenei adók (relatíve, legalábbis anno én sokat láttam), s habár nem kifejezetten schlageres, de kellemesen pszichós billentyűdallama elengendőnek bizonyul a bizarr aura megteremtéséhez, amit később csak emel a homályból fel-felvillanó hegedűszó, Bíró Anita hangszeréből. A Nyártáj szövege számomra a legsúlyosabb az album összes dala között, félelem és beletörődés csatáját figyelhetjük meg; az örökös kettősség végtelen harcát („…és csipkét vert nagy, bús fákra, | hogy ne gondoljunk halálra, | csak álomra, sodrásra.”). Ebben a dalban is érvényesül az utaztató-hangulat. A Necropsia munkássága annak idején – szégyen, nem szégyen, de – elment mellettem, azonban a Trans Express szinte teljesen Gire-osított változatáról talán meg sem lehetne mondani, hogy nem az ő tételük; sikerült elkapni azt a hangulatot, ami pont annyira kötődik a dal eredeti aurájához, mint a feldolgozó zenekar stílusához; valahogy így érdemes.

A záró Nádak, erek nem lett újra felvéve, de nem is igényelte volna azt; hiszen már a demón is rendben volt a hangzása, a koncepciót pedig felesleges lett volna megpiszkálni, hiszen a dal úgy tökéletes, ahogy van; méltó lezárása egy erős lemeznek. Keserédes dallamai és hipnotikus, torzított zörejei változatosan kísérik Sarkadi Judit lágy énekét, bevallom, régebben ezzel a számmal szerettem bele igazán a Gire zenéjébe.

Lehet, hogy kicsit elhamarkodottnak tűnik a mostani kijelentésem, de számomra az év magyar albumát a keményzene keretei között a Gire tette le az asztalra, és az idei felhozatalból az én értékrendemben senki sem képes ennél előremutatóbbat, egyénibbet és változatosabbat produkálni; megérte eddig várni arra, hogy minden rajongó a kezében tarthassa a zenekar esszenciáját. A Gire zenéje érték; rajrad múlik, fel szeretnéd-e fedezni minden egyes rejtélyét, vagy úszol tovább az árral, és képzettársításaidba menekülve keresed a boldogságod egyenlőre végtelennek tűnő, kimeríthetetlen forrását.

10/10.