2012. július 26.
Tracklist:
01. Gutter (3:50)
02. Bad Blood (2:44)
03. No Acceptance (2:51)
04. Overthrow (2:43)
05. Prodigal Son (2:52)
06. Mask (2:35)
07. Still Alive (3:04)
08. Milestone (3:02)
09. Maternity (2:56)
10. Coward (2:33)
11. Faceless (4:00)
A modern hardcore-metal szerelmeseinek minden bizonnyal már nem kell különösebben bemutatni a Gideon zenekart, hiszen a tavalyi debütáló nagylemezük, a Costs egy egész egyszerűen ellenállhatatlan kiadvány volt annak ellenére, hogy az igazat megvallva semmi pluszt nem tett a műfajhoz. De miért is ne lehetne valami szórakoztató attól még, hogy nem akarja újra feltalálni a kereket? Hiszen az alig kevesebb, mint fél órába a lehető legjobb érzékkel préselték bele az összes olyan elemet, ami miatt szerethető a műfaj. A szélvészgyors tempók mellett a kőkemény breakdownoké volt a főszerep, miközben emlékezetes dallamok áradtak a hangszórókból betonbiztos hangzással megkoronázva az egészet. És ha még ez sem lenne elég, van egy olyan frontemberük Daniel McWhorter személyében, aki rendkívül szenvedélyesen üvölti végig a dalokat, miközben több helyen is olyan dallamos ének oldja fel a feszültséget, ami napokig az ember fülébe rágja magát. Magasra tette tehát a mércét ez a fiatal alakulat, akik a tavalyi évet lényegében non-stop végigturnézták, de még így is maradt idejük, hogy megírják a folytatást, amit nem kis várakozás előzött meg az első lemez rajongói részéről.
A korongot elindítva rögtön az első szerzeményben szembesülhetünk a Gideon összes jellegzetességével, hiszen a Gutterben lényegében minden benne van abból, amit a bevezetőmben ecseteltem a bandával kapcsolatban. Az igencsak egyértelmű The Ghost Inside áthallás továbbra is jelen van, de a megkeseredett For The Fallen Dreams rajongók is ugyanúgy instant új kedvencet avathatnak az alabamai ötösfogat képében. A folytatásban érkező Bad Blood pedig tovább erősíti azt az érzetet, hogy az elődjéhez képest egy még dühösebb, mondhatni erős negatív hangulatú szövegvilággal felvértezett dalcsokorral állunk szemben. Persze a negatívumot nem úgy kell elképzelni, hogy siratónótákkal lenne tele a korong, hiszen mint közismert tény, keresztény zenekarról van szó, ami a szövegek többségében elég egyértelműen vissza is köszön. A megklippesített No Acceptence azért hat üdítően, mert kicsit kilép önmaga árnyékából és egy kissé új utakra vezeti a hallgatót, de sajnos az ezt követő három számot szinte alig lehet megkülönböztetni egymástól. Lényegében ugyanazokon a breakdownokon csámcsognak a gitárosok, és bár nem mondanám egyikre se, hogy rossz, de ez így ilyen dózisban idejekorán lefáraszt(hat)ja a hallgatót.
De aztán a Still Alive-nak köszönhetően új erőre kap a lemez, egy újabb rendkívül erős nótát hallhatunk, ami egyike volt a megjelenés előtt nyilvánosságra hozott daloknak. Nyilván nem véletlenül. Viszont az igazi zsenialitás a címadó tételnél mutatkozik meg, ami egy instrumentális darab, akusztikus gitárral és finom zongorajátékkal megfűszerezve. Valódi üde színfoltja a félórás előadásnak. Az ezt követő Maternity szintén telitalálat, iszonyatosan éles váltás, ennél jobb helyen nem is érkezhetne ez a gyors, súlyos ősrobbanás, amiben ráadásul még egy rendkívül szép tiszta énektéma is helyet kapott. Sajnos nem találtam semmi infót a szövegekkel kapcsolatban, de a Coward és a Faceless kettőse újfent egy a cikk elején már emlegetett személyes élményeken alapuló sötét képet fest elénk, amiből végül az énekes rendkívül szimpatikus kinyilatkozása („Just know that in my eyes you are forgiven”) nyújthat némi feloldozást.
Összességében tehát nem okozott komoly csalódást a Gideon második albuma, de valahogy mégsem tudta megugrani a debütáló anyag szintjét, valamint előrelépésről, fejlődésről sem nagyon beszélhetünk. Mintha direkt arra mentek volna rá, hogy egy még brutálisabb irányba menjenek tovább, ami még önmagában nem is feltétlenül baj, de azért hiányoznak a Costs rendkívül fogós dallamai, illetve hiába a rövid játékidő, még így is helyenként unalmassá válik a muzsika. Pedig hát energiában, szenvedélyességben és súlyban nincs hiány, és éppen ezért marad továbbra is szerethető a Gideon, még ha nem is játszanak világmegváltó zenét a srácok. Kicsit olyan érzés hallgatni őket, mintha a The Ghost Inside legjobb pillanatai lennének összekeverve a korai For The Fallen Dreams-szel, így hát a két csapat rajongóinak erősen javallott a Milestone!
6.5 / 10
