2010. június 23.
Tracklist:
1. Escape
2. Night of the Hunter
3. Kings and Queens
4. This Is War
5. 100 Suns
6. Hurricane
7. Closer to the Edge
8. Vox Populi
9. Search and Destroy
10. Alibi
11. Stranger in a Strange Land
12. L490
This Is A Cult. Ez ugye az a szöveg, amit a zenekar rajongói, vagy maga a zenekar állít a bandáról, és bár ez előbbi esetén egy legyintéssel elintézhető, utóbbi esetén meg roppant nagyképű dolog, viszont teljesen igaz (gondoljunk csak a fanatikus Echelonokra). Legalábbis az lett, pont az által a lemez által, amelynek címe egy utalás a korábban megfogalmazott szlogenre: a This Is War teljesítette be azt, amit már előtte is mindenki teljesnek vélt, és tette a kultusz-bélyeg megelőlegezését jogossá, a triót pedig az évtized legfontosabb mainstream rockzenekarává. Bár az itthoni médiafelületeken ez annyira nem érződik, de elhihetjük: az utóbbi pár évben az egész világsajtó tele volt Letoékkal. Nem véletlenül. A ’Mars 1998-ban alakult egy családi projektként a két Leto testvér közreműködésével, és viszonylag gyorsan rögzült is a mai felállás (bár akkor még volt állandó basszgitárosuk Matt Wachter személyében), de természetesen az egész megalakulásból az egyik legfurcsább, és legtöbbeket érdeklő dolog a névválasztás, ami ugyanúgy a „kultusz” része náluk, mint mondjuk a TDEP-nél: csak épp Letoéknál nem egy sima popkulturális utalás van a név mögött. A 30 Seconds to Mars egy professzor cikkéből ered, és a tudomány gyorsuló fejlődésére utal: talán nem is véletlen, hogy sikerüket többek közt a modern médiatudomány kiváló ismeretének is köszönhetik, hiszen kevés zenekar használja ilyen remekül az internetet, mint ők.
A másik fontos dolog a zenekar előéletével, és ismeretségükkel kapcsolatban: Jared Leto másik állása. A banda énekese, gitárosa, és dalszerzője ugyan egyrészt hangjával, másrészt külsejével, harmadrészt viszont jelentős színészi munkájával is hozzájárult a zenekar rajongótáborának növekedéséhez, mégha utóbbinak a ’Mars-hoz kapcsolásától el is zárkózik minden alkalommal. Ugyan az alakulás évében még nem volt ismert a neve, de mire eljutottak az első album megjelentetéséig, addigra ő lett az egyik rabló, aki ki akarta szedni Jodie Fostert abból a bizonyos szobából, ő lett Patrick Bateman egyik csúnya véget érő kollégája, Edward Norton is szétverte, valamint megkapta élete szerepét, az azóta igencsak kultfilmnek számító Rekviem egy álomért drogos főhőseként. 2002-ben tehát megjelent a self-titled nagylemez, és bár közel sem kavart annyi vizet, mint utódai, azért megmutatta a közönségnek, hogy íme, van egy ilyen zenekar; a zenekarnak meg azt, hogy merre is van a dobbantó. A dobbantó, melyre három év elteltével irtózatos erővel ugrottak rá, és az A Beautiful Lie meghozta nekik a félelmetes világsikert: a 30StM hirtelen a világ egyik legnépszerűbb zenekara lett, díjakra jelölték őket, az album eladásai az extrém leak (öt hónap) ellenére is magasak voltak, és mindenki imádta a fiúkat. Egyrészt ott volt a zenéjük rendkívül slágeres, giccsesen szép, és nagyon érzelmes mivolta (műfajilag mondjuk alt. rocknak, erre nincs jobb címke, akárhogy is próbálkoznak), amellyel az akkor dívó emo divathullám egyik fő zenekara lettek, ami miatt sok savat, és rengeteg tini-, és/vagy lányrajongót kaptak – a rajongóközpontúság azóta is nagy erényük. Másrészt a rendkívüli pozitív reakciók őket a minőség további emelésére sarkallták: a The Kill olyan videót kapott, ami tele volt Ragyogás-utalásokkal, a From Yesterday klipjét teljes egészében Kínában forgatták (ez volt az első ilyen amerikai klip), és két évvel a nagylemez megjelenése után még kijött a címadó dal is, ami a srácok környezetvédő oldalát domborította ki.
Tulajdonképpen ez volt az első jele annak, hogy az imidzsüket illetően is azon vannak, hogy túllépjenek a tinikedvenc-sötétkörmű korszakukon: a nevük elkezdett összeforrni a szuperigényességgel, valamint az élvezhető giccsel, így aztán 2009-ben egy hosszúra nyúlt kiadós pereskedés után (otthagyták a Virgint, az beperelte őket, a banda megnyerte, aztán végül csak leszerződtek a Virgint birtokló EMI-vel) megjelent a This Is War. Egy lemez, ami 2000 különböző borítóval jelent meg, egy lemez, amivel anélkül definiálták újra magukat, hogy hangsúlyosabban változtattak volna bármin is (bár a picit poszt-grunge-os hangzást elhagyták egy szintisebb, elektronikusabb, letisztult vonal irányába), és egy lemez, ami bizony a tavalyi év legfontosabb kiadványai közé tartozott, hiszen az év egyik leghallgatottabb lemeze volt rengeteg embernél – noha kétlem, hogy ez a jelenség minimálisan is érezhető lett volna az oldal olvasói közt, ezért is van ez a cikk.
A TIW egy rövidke introval nyit, ami kellően epikus nyitány a lemezhez, hisz a felvezetés után még Leto elfojtott énekléséből, vonósokból, és gyerekkórusból (az idei Story of the Year is hasonlóan emelte a vércukorszintünket) is kapunk egy adaggal, hogy aztán becsapódjon a Night of the Hunter a dalcím francia elsuttogásával (legalábbis nekem egy La Nuit du Chasseurnek tűnik), kellemes szintivel, és a zenekar tipikus tempóváltásaival. Kiszámítható, de pont úgy, mint egy ’90s buddy movie: ismered a fordulatait, már a kanyarban látod minden jelenetét, de működik az egész, mert jó karakterekkel, és dinamikával minden működik. És itt is a suttogás-éneklés, a nagyívű refrén, az oó-zás, Jared tényleg elképesztő hangja tökéletesen kooperálnak, bevonva a játékba a természetesen érzelgős szövegeket is. A fiúk a lemez felépítése terén maradtak a beváltnál, hiszen egy még nagyobb sláger jön a sorban, a Kings and Queens volt az első single, és bizony ennek a leírásánál már véletlenül sem szabad kihagyni a giccset. Mert ez az. Még a Sigur Rós-edzette füleknek is bőven giccses, de ahogy már egyszer leírtam régebben, hogy a klisés nem mindig jelent rosszat, úgy leírom most, hogy a giccses sem jelent mindig azt, hiszen ahhoz képest, hogy nem megfelelő hangulatban is csak enyhén émelyítő a dal, a dallamvilága és szövege a jó helyzetekben katartikus és eufórikus. Ez a két jelző amúgy többször is eszembe jutott az album hallgatása közben, hiszen a valóban földöntúli énektémák és az örömmámor-pozitív dallamok tényleg egy olyan dimenzióba tudják juttatni az embert mindenféle pszichoaktív anyagok nélkül, ahol a poszt-rock is csak elvétve jár. És ha már tegnapelőtt megpróbáltam megfejteni a közönség TDEP-re való igényének miértjét, hasonlóval megpróbálkoznék jelen esetben is, viszont most sincs nehéz dolgom. A 30 Seconds to Mars egyszerűen kielégíti az emberek giccses (szóismétlés-alert, tudom, már volt az előbb is) zenék iránti igényét. Hogy olyan hogy van még egy átlagemberben a mindennapos, rádióadók általi ostrom után? Egyszerű: az 1.0 giccs utáni sóvárgást nem elégíti ki egy „gagyi, és emellé még giccses”, vagy egy szimpla „tinglitangli” dal, a poszt-rock pedig slágeresség és fogyaszthatóság szempontjából nem kínál szélesebb réteg számára giccsforrást. Most az, hogy a giccs örömteli eseményekhez való szoros kötődése, és ez utóbbi mennyiségének az életkorral való fordított arányossága hogyan hat ki a zenekar rajongótáborára, mindenki össze tudja rakni fejben. Avagy fiatal vagy, és boldog, hallgass ’Mars-ot.
És hallgatunk is, így folytatódik a lemez a This Is Warral, ami nem szakít azzal a hagyománnyal, hogy a címadó dal a legjobb számok közé tartozik: okosan visszavesznek kicsit a telítettségből, és inkább az előző album erőteljesebb, már-már kiabálós vonalát hozzák vissza, de azért nem lóg ki ez sem, van itt is egy olyan perc, ahova a klipben majd csak lassítások kerülnek. A kétperces 100 Suns szinte átkötő jelleggel bír a hosszabb dalok közt, és akusztikus-élő jellege miatt fontos szerepet kap a lemez felépítésében, hiszen két klipes sláger után következik, valamint felvezeti az album legmegosztóbb szerzeményét, a Hurricane-t. Persze úgy, ahogy az albumra került, már nincs benne semmi „felháborító”, viszont nyilván mindenki erről beszél, hiszen ebben volt eredetileg egy Kanye „Gay Fish” West közreműködés, ami végül jogi okokból kivágásra került, de a leak még tartalmazta, így mindenki hallhatta azzal, és anélkül is. Nekem igazából jobban tetszett azzal, nem érződött annyira monotonnak a hatperces tétel, pedig azért nem sokat szerepelt benne. A Closer to the Edge, mely a napokban szintén klipet kapott, azért már újra felpezsdíti a dolgokat, nem véletlenül vágták erre össze a koncertfelvételeket, hiszen a szépen építkező dalból egy kiváló refrén robban ki, tipikus koncertsláger, és telitalálat (a leállással, stúdiófelvételen belüli „közönségénekeltetéssel” együtt). Ez az élő felvétel hatású kórus megjelenik a Vox Populiban is (jó, ilyen címmel azért ez adott is volt), ami szintén setlist-kedvenc lesz, és emellé tényleg jó a dal is, már-már kicsordul az „énekeljen együtt a világ” érzés a lejátszóból. A Search and Destroy egy standard 30StM-dal lett, szinte az összes, a lemezen már kijátszott panel felbukkan benne, pont ezért esik olyan jól utána az Alibi, ami az első standard dalhosszal rendelkező ballada az albumon: hatalmas dallamok, Leto hangja, csupa olyan dolog, ami balladákhoz van teremtve, nagyon ügyesen mégis várnak a dologgal a tizedik dalig.
Az utolsó előtti Stranger in a Strange Land egy végig elektronikus szerzemény, számomra akár zárásnak is tökéletes lett volna, igazán hangulatos és egy újabb megközelítése annak, amit zeneileg képviselnek, kiváló ötlet volt, de helyette szépen fejezi be az albumot az L490 is – bár én lehagytam volna a végéről azt a slusszpoént, de ők tudják. Annyi bizonyos, hogy ez után a tizenkét dal után a zenekar nagyot nőtt a szememben: bár jó dalokat eddig is tudtak írni, ilyen sokoldalúságra, egységességre, és ügyes kötélen táncolásra eddig nagyon kevés példát láttam, gyakorlatilag ez a lemez szerzett a Szigetnek még egy napijegyes látogatót, mivel élőben, a közönség erejével megspékelve életem élményére számítok. Addig is zárásként annyit, hogy a bizonyára már sokszor elsütött poénnal ellentétben a kaliforniai trió nem a jó ízlésnek, sokkal inkább az unalomnak, a szürkeségnek, és az apátiának üzent hadat ezzel az egyórás villámháborúval. És győztek. Nem is akárhogy.
8.5/10
