Ghost – Infestissumam

A cikk tárgyát képező formáció vitathatatlanul a másik végletet képviseli. Esetükben a vizuális szórakoztatás, illetve megbotránkoztatás legalább annyira lényeges, vagy talán lényegesebb elem, mint maga a zene, vagy a szövegek valós üzenete. Azt leszögezhetjük, hogy hosszú út vezetett Alice Cooper és a KISS shock rockjától a ’80-as évek glam, – Twisted Sister, W.A.S.P. – illetve King Diamond vagy épp Marilyn Manson horror metalján át addig, hogy a zenészek maszkot ragadva kínáljanak egy újfajta élményt (GWAR, Slipknot, Lordi). A black metalt szándékosan „felejtettem ki” a sorból, mivel ott a Venom után egy olyan irányt vett a történet, ahol már nem a puszta szórakoztatás volt az elsődleges cél (kivétel ez alól a Cradle of Filth és társai által népszerűsített vonal). A Ghost annak ellenére, hogy okkult szimbólumokkal és blaszfémiába hajló színpadképpel rendelkezik, azért mégis csak egy szórakoztató zenekar. Elég egyetlen interjút elolvasni a Nameless Ghouls, vagyis a „Névtelen Kísértetetek” egyikével, és hamar kiderül, hogy bizony majdnem annyira megvezettek minket, mint szegény Tony Starkot legutóbb. Aki pedig még ezt követően is kételkedne, az nyugodtan vessen egy pillantást az új lemez spéci, bibliába oltott kiadására. Nem véletlenül taglaltam ilyen hosszasan az image-üket: a csapat ugyanis abszolút a jelenség kategóriába esik, így esetükben a cikkez hasonlóan nagy súllyal szerepel a körítés a zene javára és egyben kárára is. Már a debüt idején kialakult egy elég alapos hype, amit részben neves pályatársak (Phil Anselmo, Dave Grohl) tápláltak, és ez nem (feltétlen) csak a Blue Öyster Cult és Sabbath világából táplálkozó ősrocknak szólt. Nem mintha azzal bármi probléma lenne különben, hiszen az Opus Eponymous nagyszerű dalok gyűjteménye volt. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Ghost pont azt a misztikusságot, fantázianevek mögé bújtatott anonimitást hozza vissza, amiért annak idején úgy lehetett rajongani például a KISS-ért, majd egy, de inkább két generációval később a Slipknotért. Viszont a stadionok fényáradata helyett a füstös klubok homályában burkolóztak a svédek, tehát (egyelőre) minden adva van egy vérbeli underground kedvenchez.

Nem véletlen, hogy ilyen előzmények után nagy elvárások előzték meg Infestissumam névre keresztelt második albumot. Az első amit észre vehetünk, hogy két és fél év alatt sokat dallamosodott a Papa Emeritus vezette társaság, viszont a karakterüket sikerült maradéktalanul megőrizni, sőt rá is tettek e téren mindenre egy lapáttal. Bizarr horror rock showt kapunk, ahol a kórusok, a templomi orgona vagy a latinul énekelt részek mind-mind hozzájárulnak a megfelelő atmoszféra megteremtéséhez. A baj csak az, hogy mintha mindezek felemésztették volna a tagok kreativitását, és az igazán ütős riffek és húzós dobtémák kiötlésére már nem fordítottak volna elegendő figyelmet. A produkció megszólalása egészben abszolút megállja a helyét, de ha levesszük sok-sok színesítő elemet, mondhatni a körítést, akkor csak átlagosan megszólaló, és még csak nem is túl vérbő hard rock marad. Helyenként még az a bizonyos rock sem olyan hard: kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy néhol olyan az összkép, mintha sátánista Beach Boys szólna (Body and Blood). Mindezek ellenére is úgy gondolom, hogy egészében véve működőképes az Infestissumam. A hangulat elviszi a hátán a korongot, és ismét sikerült néhány maradandó klasszikust írni. A Year Zero abszolút kitörölhetetlen, akárcsak a Per Aspera ad Inferi, de a Secular Haze pszichedelikus keringője szintén ördögien jó. Pár hallgatás kell a lemeznek, de idővel meg lehet szokni a hiányosságaival együtt is. Ahhoz azonban, hogy a fordított keresztes lufi hosszútávon se pukkadjon szét, harmadik nekifutásra egy harapósabb, gitárcentrikusabb megközelítésre és fantáziadúsabb dobolásra lesz szükség. Így most kicsit olyan érzésünk támadhat, hogy elindultak az önmaguk paródiájává válása felé vezető úton. Ha a fenti hibákból tanulva legközelebb minden számban hozzák a jófajta riffeket, akkor majd a hozzám hasonló, jelenleg egy csipetnyit szkeptikus fanokat is megtudják majd győzni a körülöttük levő hírverés jogosságáról. Akiket pedig már beszippantott a Ghost imádata, azok így is követik mesterüket egészen a kénköves pokolig, és egy-két mondatomért most egészen biztosan belém kívánják helyezni a Diablo de Luxe kiadás egyes elemeit. 7/10