Ghost Brigade – Until Fear No Longer Defines Us

Mivel a korábbi munkásságukat továbbra sem ismerem behatóan, ezért nem tudom a régebbi művekkel összehasonlítani ezt a közel egy órás alkotást. Viszont az Isis és kései Neurosis nevét mindenképpen meg kell említeni a zenéjük kapcsán. Azonban hozzá kell tenni, hogy az őrületes súly, ami az atmoszférikus sludge alapcsapatoknál abszolút elhagyhatatlan alkotóelem, itt már csak oldott állapotban fedezhető fel. Az oldószer szerepét pedig a masszív Katatonia hatásokat mutató darkos, borongós, északi metal tölti be. Mondanom sem kell, hogy az egyik gyengémre tapintottak rá a srácok: 6-7 éve ugyanis szénné hallgattam a Viva Emptinesst és a Last Fair Deal Gone Downt. Be kell vallanom azt is, hogy Neurosistól a Sun/The Eye kettős hagyta bennem a legmélyebb nyomokat, márpedig a cikkem tárgya is ebből az érából merít leginkább (a Panopticon éteri világán felül).

Most, hogy így körbejártam, miért nehéz objektívnek maradnom a lemez kapcsán, valamit nagyjából elhelyeztem a zenei palettán a csapatot, nézzük mit is rejt az Until Fear No Longer Defines Us. Egy négy perces, akusztikus szerzemény nyitja a lemezt, ami Steve Von Till szólócuccaira emlékeztet, szövegileg viszont már itt is inkább a Katatonia önmarcangolása az irányadó („You said every soul needs a home, this is not a boneyard, but a home for broken dreams”). Ezután rögtön megérkezik az egyik legeltaláltabb tétel, a hangulatos animációs klippel megtámogatott Clawmaster. A fent említett kettősség (északi borongósság/sludge-os világvége hangulat) tökéletesen megfigyelhető a dalban: a Jonas Renkse-t idéző dallamokat rendre Scott Kelly hatású bömbölés szakítja félbe.

Az egyensúly a későbbikben némileg felborulni látszik a svéd bánat metalosok javára: az olyan dalok, mint a Chamber vagy a Divine Act of Lunacy, vagy a másik kedvencem, a Grain, szinte teljes egészében nélkülözik a sludge behatásokat, inkább a Night is the New Day világára hajaznak. Időről-időre azonban újra felbukkan egy-egy fajsúlyosabb tétel, mondjuk a nem kicsit mastodonosan kezdődő Traces of Liberty, vagy a majdnem 9 perces Breakwater képében. Így mindent egybevetve remekül megtartják az egyensúlyt, a két világ összeházasítása pedig minden különösebb zökkenő nélkül történik meg. A szövegekről mondjuk nem mondható el ugyanez. Itt némi kitekintéssel ugyan, de az szinte végig egyéni küzdelmek, az ember lelkét felőrlő megpróbáltatások állnak a központban, amely témáról ugyebár nem nehéz megmondani, hogy melyik zenekar sajátja. Ha valamit, akkor ezt érzem különben a lemez gyengepontjának, ugyanis nem mindenhol érzem egyformán mélynek a dalszövegeket. Vannak nagyon is eltalált, több síkon értelmezhető sorok („When you have lost all direction, Let the silence speak the loudest words, When you have lost all direction, Let the undone come to life”), ugyanakkor előfordulnak szabályosan klisés, felszínes dolgok, elcsépelt szófordulatok. Természetesen ez a zene nagyszerűségéből mit sem von le, viszont elég zavaró tud lenni.

Úgy érzem, végül mégis sikerült egészen objektívnek lennem ezzel lemezzel. Talán túlságosan sokat hasonlítgattam más előadók munkásságához, ami miatt néhányan biztosan felteszitek a kérdést, hogy ha ekkora epigon a banda, akkor mire fel ez a nagy hírverés részemről. Nos a válasz pofon egyszerű: egyrészt a Katatonia 8 éve adott ki utoljára olyan lemezt, ami ennyire hallgattatta volna magát, másrészt az darkos témák atmoszférikus sludge-al történő keverése egy nagyon is működőképes elegyet eredményez, amelyre tudomásom szerint még nem volt példa. Persze, ha kettészedjük a dolgot, semmi újat nem hoz a zenekar, viszont valahogy így kell két zord összetevő keresztezéséből valami sajátosat, valami izgalmasat létrehozni. Nem vagyok benne biztos, hogy másoknak is ennyire működik a lemez, mindenesetre az erre fogékonyaknak – ilyen fagyos időkben főleg – érdemes próbálkozniuk vele.

9/10