Generációs főhajtás – Evanescence: The Bitter Truth

A kétezres évek elején az Evanescence egy egész generáció zenei ízlésének egyik meghatározó formálója volt, ezt mi sem jelezhetné jobban, mint hogy a 2003-as Fallen lemezüket az angol Metal Hammer olvasói beszavazták minden idők 50 legjobb metal debütlemeze közé. Akkoriban rengeteg, a gitárzenék különböző válfajaival épp csak ismerkedő, a világgal harcban álló tinédzser mp3-lejátszójára kerültek fel az olyan, a nu metal, alternatív metal és goth stílusokat vegyítő slágerek, mint a Bring Me to Life vagy a My Immortal. Sajnos azt a szintet és hatást azóta se sikerült újra megütni, sem a második és a harmadik lemez egy-egy kiemelkedő dalával, sem a teljesen felesleges nagyzenekaros átiratokkal négy évvel ezelőtt. A Fallen óta eltelt 18 év, felnőtt egy generáció, a csapat pedig tíz év után jelentkezett teljesen új anyaggal idén tavasszal. A keserű igazság valóban az, hogy nem tudni, kinek is szól tulajdonképpen a The Bitter Truth.

Merthogy napjainkban az említett fiatalság már nem feltétlen a rock- és metalzenében találja meg frusztráltságának ellenszerét (tisztelet persze a kivételnek). Ugyanakkor érettebb és felnőttebb hangvételt ütnek meg Amy Lee és pajtásai is. Azért írom így, mert ez a zenekar tulajdonképpen mindig is az énekesnőt övező hype-on kapaszkodott fel oda, ahol jelenleg is tart, de olyan szinten, hogy az internetes kutatás nélkül azt se tudnám, kik vagy egyáltalán hányan játszanak még a csapatban. Amy viszont teljes mértékben megérdemelt figyelmet kap, hihetetlenül tehetséges és gyönyörű hanggal van megáldva, amin dolgozott is nem keveset. Ugyanúgy a dalszövegek is egy teljesen más képet festenek az énekesnő ideológiájáról, már nem egy, a Fallen idején a húszas évei elejét taposó, útját kereső fiatal lányt hallunk, hanem egy érett, felnőtt nőt.

Hiába a tíz év kihagyás, a The Bitter Truth hangzásilag maximálisan próbál igazodni az aktuális trendekhez, noha az alapvető stílusán nem is változtat. Ez mindjárt a nyitó Artifact/The Turnben megmutatkozik, az ambientes kettős remekül vezeti fel az album hangulatát. Merthogy a kettősség végigkíséri a hallgatót az egész kiadványon: súlyos és dallamos, kimondja amit gondol és titkot tart, új és jól bevált receptekkel kísérletezik. Míg a The Game Is Over a zenekar fénykorát idézi, a Yeah Right egy már-már popszám a rocksztárságról. Ha a banda slágerességét szemléljük, abban mindig is erőseknek bizonyultak és habár ezen az anyagon minimálisan kevesebb a dobhártyába ragadó dallam, az olyan dalok, mint a Wasted On You vagy a többek közt a Within Temptation, a Halestorm és a The Pretty Reckless énekesnőit felvonultató, a szexuális bántalmazás ellen fellépő Use My Voice kárpótolhatnak fogósságukkal. Illetve mi az, ami még eszünkbe jut a zenekar munkásságát felelevenítve? Hidegrázós (zongorás) balladák? Bár kilenc számot kell rá várni, de a Far From Heaven epikus szívfacsarása bebetonozza, hogy miért is remek dalszerző Amy és miért van még mindig létjogosultsága a zenekarnak.

A The Bitter Truth bár nem egy Fallen 2.0, viszont alázattal és tisztelettel adózik a debütlemez öröksége előtt. Általában a (pihenő)idő többeknek jót tesz, ez az Evanescence-re teljes joggal igaz, hisz újra fellángolt bennük a tűz, amit majd’ két évtizede egyszer a világra szabadítottak. Bár a zenéjük már nem épp a meg nem értett fiatalságnak szól, de lehet, hogy a velük idősödött felnőtteket pont a megfelelő élethelyzetben találja, hisz nem kerget kósza ábrándokat: nem állítja, hogy minden jól van így, ugyanakkor emlékeztet rá, hogy az élet legsötétebb pontjain a dolgok tudnak és jobbra is fognak fordulni. Ez pedig egy olyan pirula, amit érdemes lenyelni. 7/10