2012. július 14.
Tracklist:
1. Automatic Systematic Habit
2. Big Bright World
3. Blood for Poppies
4. Control
5. Not Your Kind of People
6. Felt
7. I Hate Love
8. Sugar
9. Battle in Me
10. Man on a Wire
11. Beloved Freak
Siouxsie and the Banshees, David Bowie, Marilyn Manson, Lady Gaga. Egymástól gyökeresen különböző előadók, de egyvalamiben mindegyik hasonlít: az átlagnál több figyelmet fordítanak vagy fordítottak színpadi megjelenésükre, a rájuk jellemző színpadkép extravagáns és megbotránkoztató, viszont ezzel együtt nem lehet elítélni azt, hogy sokan legfeljebb sötétben, vaku nélkül készült promóképeket látnának szívesen az említett zenészekről. A színpadias előadásmód könnyedén közröhej tárgyává is tehet ilyen zenekarokat, főleg, ha mellé még csapnivaló zenét is csinálnak (a felsorolásban szereplő harmadik névre ez mindenképp igaz). A wisconsini Garbage a külsőségek terén hasonló, bár jóval szelídebb utat követ (arról nem is beszélve, mennyivel szimpatikusabb, hogy énekesnőjük, a skót Eszenyi Enikőként leírható Shirley Manson neve nem művésznév), de ők lemezeik minőségének köszönhetően a deszkákon tanúsított bugyutaságok ellenére is szerethetőek, 2012-es kvázi újjáalakulásuk pedig a banda egyik legjobb lemezét hozta el.
Mintha borgőzös álmukból ébredtek volna, úgy rukkoltak elő a Not Your Kind of People-lel, és ismét valami teljesen újat kaptunk, ami amellett, hogy szinte már hagyománnyá vált, talán az utolsó sorlemezt követő elég hosszú pihenő számlájára is írható. Ha egy egyenesen ábrázolnánk a kilencvenes évek popzenéit, a zenekar ’95-ben kiadott debütlemeze középtájon lenne elhelyezhető, már ha elfogadjuk, hogy egy ilyen ábrán a „minőség” tengelyen a pozitív végpontot Madonna, az „alvéget” pedig a Spice Girls és a Backstreet Boys produktumai uralnák. A Garbage hibája akkoriban az volt, hogy a gyors feledésbe merülést a slágeresség és fogós dallamvilág szinte teljes félretételével és a hetvenes évek kísérletező rockjában gyökerező elektronikus effektek, monoton dob- és nem túl színes énektémák alkalmazásával kívánták elkerülni, így a végeredmény kicsit olyan lett, mintha a Depeche Mode-ba bevettek volna egy énekesnőt. A Version 2.0 sokat dallamosodott, három évvel később a Beautiful Garbage című korong pedig már végképp az egyszerűbb befogadhatóságra törekedett: száműzték a rock nagy részét, és minden addiginál többet és változatosabban énekeltették Shirley-t. Sok dalban (és talán a lemez egészén is) a musicalek hangulata dominál, szemben a korai lemezekre és az aktuális korongra jellemző atmoszférával, amit inkább egy sötétedés utáni metropolisz koszos csillogásához lehetne hasonlítani, ahol fény kizárólag neonreklámokból áradhat. Az eddig leírtak nem biztos, hogy sok jóval kecsegtetnek, pedig azt hihetné az ember, hogy a „civilben” zenei producerként működő dobos, Butch Vig többre is képes (többek között a Nirvana Nevermindja és The Smashing Pumpkins lemezek fűződnek Butch nevéhez). Nos, a remek pop rock dalokat tartalmazó, 2005-ös Bleed Like Me után most itt az újabb bizonyíték, hogy tényleg.
Az új korong, bár visszahozza az ősidők „művészkedős” modorát, mégsem rozsdás izületekkel próbál hallójáratainkba kúszni. Sláger ezúttal nem nagyon van, de a számok nagy részét ennek ellenére öröm hallgatni. Vig okulhatott Germanotta kisasszony és stábja sikereiből, Gagáékra jellemzőek az olyan gazdagon hangszerelt, kissé barokkos dalok, amilyenek e lemez húzónótái is. Shirley Manson hangja jobban illik a korai lemezek sterilebb zenéjéhez, de ebben a régi/új közegben is elég jól működik, nem állnak neki rosszul a nagyobb ívű dallamok, és élőben se tűnik kínosnak, amit csinál, hiába nem beszélhetünk esetében világklasszis énekesről/frontasszonyról. Hogy akkor mégis miért „csak” ennyi a pontszám? Egyszerű: ez a lemez poplemeznek picit slágertelen és elvont, ha „antipop” korongként tekintünk rá, akkor viszont túl sok emberhez akar szólni, így sajnos óhatatlanul is keveset mond. Ennek ellenére a Not Your Kind of People nem marad alul az előző koronghoz képest, remek, hogy alapvető igényességüket (illetve időnként annak szándékos hiányát) meg tudták fejelni kellemesen modern hangzással és dalfelfogással.
7/10
