Gallows – Grey Britain

Talán a feszült várakozás közhelye írja le legjobban azt az érzést, ami megelőzte a Gallows új albumát: várakozás, mert az Orchestra of Wolves nagyon magasra tette a lécet, s feszült, mert az Epitaph után a Warner karolta fel a zenekart. Egymillió dollár nem kevés pénz, s nagy kérdés volt, hogy a srácok ebben a helyzetben mit tudnak összehozni, feladják-e az eddigi megközelítést a kiadói nyomásra, fel kell-e adniuk, s úgy egyáltalán, képesek-e újat mutatni az előző lemez után. A sok kérdőjelre Frank Carter válasza: FUCK!

A lemez felvezetője a maga nyomott szomorúságával, hollókárogások közepette foglalja össze az eljövendő ötven percet: a kaotikus vagdalkozást felváltja a saját salakjában fuldokló Britannia, s itt nincs helye bolondériának. Nehéz vasként zúduló szavak, Black Sabbath-ot idéző komor gitárok, no meg a dörgő dobok, tizenhárom dalban. Nincsenek kérdések, csak egy tarthatatlan állapot, s az ember haragja, aki fogait csikorgatva lóbálja a fáklyát: tömören ez Anglia a Gallows szerint.

Bár az eddigi receptet jobbára eltüntették, a komor hangzásban sincs kivetnivaló: a megszokott pörgés fel-felbukkan a sok sújtás közepette, mialatt Carter az előzőhöz képest sokkal komolyabban bömböl. Ahogy egykor a Sex Pistols No Future-je szólt egy reménytelen világról, úgy kapunk most egy sokkal rosszabb képet, mert már nem az állam a hibás, hanem az emberek, akik hagyták, hogy idáig süllyedjen minden, álszentségben, kudarcok sorozatában, ugyanazon hibák végtelen ismétlésében, míg az egészet inkább bele kéne fojtani a folyóba, vagy felgyújtani a picsába.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=-RbMRszWOiA

A felezőpontig dominál ez a lehangoló légkör, s bár más zenei szerszámok felütik a fejüket, a Vulture első, akusztikus fele ad egy szusszanásnyi pihenőt: ám feloldást nem várhatunk. Az átfogó keserv-érzés itt alakul át igazán kiábrándultságba, hogy aztán ütemről ütemre tisztuljon meg mindentől, míg végül nyers, pusztító harag legyen belőle. Az újult lendület számok között mosódik össze valami szomorú temetésbe, a Biffy Clyro-s Simon Neil vendégszereplésével a Gravesen, a késelős fiatalok lehordásán a Queensberry Rulesban, hogy Anglia koporsójába beverje az utolsó szöget az album csúcspontján a Misery.

Misery fucking loves me
And I love her too
She is the dying breath
Of nothing left
That I’ve become accustomed to.

Aki ragaszkodik az Orchestra of Wolves-hoz, annak elsőre biztosan nem fog tetszeni a Grey Britain. Ahogy a Crucifucks nyolc perce zárja az albumot, feloldva a metaforákat, minden gondot odahányva, egyetlen megoldásként az önmegsemmisítést kínálva, mert nincs kit hibáztatni, nincs mit megjavítani, nincs jövő, csak az újrakezdés, s az egyetlen valamire való tett a kötél megkötése – nos, ez egy másik Gallows. Szomorú, méltóságteljes, és nagyon, nagyon mérges.

9/10