Gallows – Death is Birth

Tracklist:

1. Mondo Chaos
2. True Colors
3. Hate! Hate! Hate!
4. Death is Birth

Hossz: 7:39

Megjelenés: 2011. december 5.

Kiadó: Thirty Days of Night Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Sokan kapták fel a fejüket lefelé görbülő szájjal amikor július 8-án az angol Gallows kultikus státuszú frontembere zenei összeférhetetlenségre hivatkozva kilépett a zenekarból, és saját projektet indított Pure Love névvel. A zenekarnak kapóra jött az Alexisonfire feloszlása, ugyanis sikerült elcsábítani magukhoz a gitárosukat, Wade McNeilt a megüresedett énekesi posztra. A rajongók pánikba esése érthető volt, hisz nem elég hogy furcsán hangzanak kanadai énekes szájából a Nagy Britanniát gyalázó nóták - amelyek a zenekar számainak tetemes részét képezik - de Frank annyira jellegzetes frontember volt, hogy nehéz elképzelni a pótlását bárkivel is. A változás biztos volt, de felmerül a kérdés, hogy feltétlen rossz-e. Ehhez előbb viszont tekintsünk végig a Gallows életművön.

Megalakulásuktól számítva két évre megjelent az első album Orchestra of Wolves címmel, amely instant hírnevet szerzett a csapatnak, Brett Gurewittz például (Bad Religion, az Epitaph kiadó tulajdonosa) a legjobb hardcore/punk albumnak nevezte a Shape of Punk to Come óta. Azért ez lehet, hogy túlzás, de tény, hogy egy nagyon patent anyagot kaptunk, úgy sikerült érdekes dalokat írniuk, hogy közben megmaradt a punk puritánsága, és mindezt megspékelték Frank képzetlen, de eszméletlen hatásos orgánumával és szókimondó dalszövegeivel, amelyek az adott környezetben nagyon is működnek. Már ennél az albumnál lehetett érezni, hogy a frontemberen nagyon sok múlik náluk, és  nélküle elég nehéz helyzetben lennének, ugyanis az egész lemez attitűdjéért, lázadó hangvételéért ő a felelős. Persze önmagában nem vinné el a hátán az albumot, de ha veszünk még hozzá sokszor  előforduló, jól használt disszonáns megoldásokat, nagyon jó helyen elsütött csordavokálokat, feszültségkeltő felvezetéséket, megkapjuk azt, hogy minden istenítés, amit az album kapott, még ha néha kis túlzásokkal is, de helyén való, megérdemelt.

A szokásos albumok közti két év elteltével jelentkezett következő kiadványával, a Grey Britain-nel  a zenekar. A teljes albumot ezúttal Nagy Britannia sötét oldalának szentelték, a dalszövegek alapján például a legjobb megoldás az lenne szerintük, ha mindenki megpusztulna és újrakezdenék, így értelemszerűen egy sokkal sötétebb tónusú, dühösebb lemezt kapunk. A zene jóval egyszerűbb lett, mindössze egy céllal: horzsoljon. Az egész emiatt olyan összhatást kelt, hogy még akkor is együtt érzünk Frankékkel, ha soha egy rossz gondolatunk nem volt Angliáról. Kevés olyan zenekar van, amelyik ha elsüt például egy olyan sort, hogy “Go on, and fuckin’ kill yourself”, akkor ne kínos mosolygáson kapjuk magunkat, hanem velük együtt skandáljuk öklünket lengetve – a lemez a legnyugodtabb embert is gyűlöletre ösztönzi a hallgatás idejére. Ugyanakkor ezen az albumon már tagadhatatlanul látszik, hogy Frank nélkül nagyon el lennének veszve, ugyanis ehhez kell ez a minden hangképzési technikát nélkülöző, igazi punk megszólalás. Ha a Grey Britain előtt érkezik Wade, valószínűleg kevésbé lett volna mostoha a fogadtatása a rajongók részéről, ám eme mestermű tudatában nagyon is jogos a félelem, hogy pótolni tudja-e Franket.

Az egyből leszögezhető, hogy a régi jól ismert, megszeretett Gallows-nak valószínűleg örökre vége: amennyiben nem tudnánk, hogy Steph-ék játszanak a korongon, biztos nem tudnánk megmondani, hogy melyik bandáról van szó. Amit itt hallhatunk az ugyanis nem más, mint egy leegyszerűsített Every Time I Die, Wade hangja egyszerűen annyira hasonlít Keith-ére, hogy egyszerűen nem lehet elvonatkoztatni tőle. A dalok emellett nem rosszak, de nem is kiemelkedőek, ámszerethetőek, még azt is el tudom róluk képzelni, hogy koncerten is jól megállják a helyüket. A kislemez igazából az irányát mutatja annak, amerre a banda szeretne menni, amiből még akár jó is kisülhet, de kétlem, hogy elérnék az első két lemez nagyságát, valószínűleg sokkal tisztább lett volna új együtest alakítani, mert így mindig ott lesz a kezdet az emberek szemében. Ráadásul ha ebbe az irányba akarnak mindenképpen továbbhaladni akkor fel kell kötni a gatyát, ugyanis jelenleg nem igazán rúghatnak labdába a Buckley testvérekkel, de még a Cancer Bats-szel sem, bár a banda státuszát a következő nagylemez fogja eldönteni, addig csak a találgatásokhoz mutat segítséget ez a kislemez. Aki túl tud lépni azon, hogy mi volt régen a zenekar, nyugodtan toldja meg fejben egy fél ponttal a végső pontot, közben én pedig reménykedem azért, hogyha bár az igazi Gallowst sose fogjuk visszakapni, azért így is egy jó banda kerekedik ki a végére. Hamarosan meglátjuk.

6/10