Further Seems Forever – Penny Black

Mivel a legtöbb ember számára a 2001-es Further Seems Forever „A” FSF, igazi csemegének számít a Penny Black megjelenése, hiszen stílusának egyik legfontosabb lemezét tette le 11 éve ez a felállás a The Moon Is Downnal. Persze a két évvel később megjelenő How To Start A Fire-ről sem szabad elfeledkezni, amely Chris távozását követően kevésbé nyers hangzást tudhatott magáénak, hasonlóan a John Bunch-al készült Hide Nothinghoz, ahol a korai emo vonásokat már jócskán hígították az alternatív rockosabb témák. A három énekessel készült három nagylemez mindegyike kiemelkedőnek számít a maga nemében, így az azóta eltelt idő és a bejelentés okozta katarzis igencsak magasra tornázta az elvárásokat mindenki részéről.

Az persze várható volt, hogy az első albumon hallott karakteresebb vokáltémákat inkább a Dashboard Confessional-féle nyugodtabb dallamok fogják váltani, ám Chrisnek sikerült megtalálnia az arany középutat és a lemez közepén hallható egy-két gyengébb tételtől eltekintve nem lehet rá egy rossz szavunk sem. Ez a középút jellemzi a hangszeres részt is, ahol nincsenek egyértelmű áthallások a régebbi albumokra, mégis megvan az a karakteres hangzása a számoknak, amiktől pillanatok alatt a nevükhöz köthetőek a dalok. A slágeres, pattogós témák egy jóval rockosabb közegben lettek egyébként előadva, amit a megszokottól kevésbé keserédes énektémák tesznek könnyen befogadhatóvá, ám semmikép sem mondhatjuk, hogy zeneileg egysíkú lenne a Penny Black: a gitárok sokrétűek és kellően izgalmasak, ahogy azt korábban megszokhattuk és sokadjára is tudnak még újat mutatni. Ezért is hat egy kicsit feleslegesnek a System Of Symmetry-féle elektronikus zajokkal fűszerezett átvezető, ami persze még így is érdekesebb, mint a divatját élő „mindenhova dubstep”-láz. Az olyan pillanatok viszont, mint a King’s Canyon énektémája, vagy a címadó dalt végigkísérő gitárparádé mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a négy mackó és a szépfiú még nem felejtették el mitől döglik a légy, más kérdés, hogy a breakdownokhoz és szintigyilkoláshoz szokott Rise közönségből ettől senki nem fogja magát hanyatt vágni – persze nem is ez volt a céljuk.

A harminchat perces játékidő pillanatok alatt a végéhez ér köszönhetően a tökéletesen belőtt dalhosszaknak, amelyek közül alig van, amelyik meghaladná a három percet. A legnagyobb szomorúságot talán az okozhatja, hogy a szinte tökéletes Stem The Loss után még mindenképp odaerőltették az album végére a Janie névre hallgató Chris Carrabba szólódalt, így ez az addig kialakult abszolút pozitív összképet egy kissé lefelé húzza. Ám még ennek tudatában is biztosra merem mondani, hogy a legnagyobb Further Seems Forever rajongók sem fognak csalódottan felállni a lemez mellől, hiszen a három korábbi nagylemez hangulatából mazsolázgatva összeraktak egy kiváló albumot, amely a minimális hullámvölgyektől eltekintve hozta azt, amit a legtöbben vártak tőlük és még azok sem fognak szomorkodni, akik a John Bunch, vagy a Jason Gleason-féle bandát preferálták.

7,5/10