Funeral For A Friend – Welcome Home Armageddon

Azonban arról, hogy a walesi ötös nem csak a levegőbe beszélt, nagyon hamar meggyőződhetünk, hiszen ha nem is minden porcikájában, de nagyon sok részletében emlékeztet a lemez a hőskorát élő Funeral For A Friendre. Kapunk ordítást, súlyosabb témákat, de ellensúlynak ott vannak a pop-rockosabbra sikerült tételek, vagy a néhol előbukkanó akusztikus betétek is. A változatosságra tehát nem lehet panaszunk, de talán ez is az egyik legnagyobb buktatója az új lemeznek; annyi rajongójuk zenei ízlését próbálják kielégíteni, hogy a sok hangulati csapkodás miatt az egység teljesen felborul, és inkább hasonlít egy gyengécske best-ofra a lemez, mint egy összeszedett alkotásra. Ez a megállapítás főleg a lemez közepén nyer értelmet, amikor egymás után következnek az előző két lemezre jellemző unalmas rockdalok, amiknek se eleje, se vége, inkább csak arra valók, hogy az eddig sufniban tartott dalaikkal egy kis helyet kitöltsenek.

Pedig igen erős kezdést tudhat magáénak a Welcome Home Armageddon; az intró után érkező Old Hymns slágeres dallamvilága néhány hallgatás után megragad az emberben, a dal hossza pedig épp elég ahhoz, hogy ne unjunk rá hamar, és ez szintén elmondható a négyes Sixteenről, amire már egy videoklip is készült. A két szám közt található erőlködésről (Front Row Seats) nem nagyon szeretnék szót ejteni, mert annyira próbálják megmutatni, hogy belőlük nem veszett ki a keménység, hogy közben elfelejtettek jó dalt írni. A pop-punkos kezdést magáénak tudó Aftertaste-től kezdődik aztán egy kisebb mélyrepülés, ami egészen a Damned If You Do-ig tart, ahol végre megmutatják a srácok, hogy lehet metálos témákkal, kemény hangzással olyan dalt írni, amin nem érződik az erőlködés, és a bizonyítani akarás szaga. A kicsit Bullet For My Valentine utóízű dal az egyik legjobban sikerült tétel, innentől kezdve pedig kap a lemez egy olyan befejező dalcsokrot, ami miatt elhiszi az ember, hogy egy nagyon jó albumot hallott az elmúlt negyven percben. A Broken Foundation refrénje, a duplázó vad pörgése, az ordítás és az ének összhangja és maga a dal lendülete után azonban mégis csak az marad az emberben, hogy ha nagyon akarnák, mind az Hours, mind a Casually Dressed színvonalát megközelíthette volna a WHA, csak egy kicsit nagyobb odafigyelés kellett volna, vagy kevesebb megfelelni akarás.

Van itt tehát minden, ami miatt szeretni vagy éppen nem szeretni lehet(ett) a Funeral For A Friendet, de már ez is egy olyasfajta fejlődésnek tudható be, ami miatt bátran kijelenthetjük, hogy kezd magára találni a banda. Most már csak marad a reménykedés, hogy nem akarnak gyorsan kiadni egy új lemezt a relatíve jól sikerült alkotás tudatában, mert abból semmi jó nem fog kisülni. Addig viszont itt van nekünk a Welcome Home Armageddon, amit ha sikerül végigülnünk, és nem alszunk el a közepén tátongó üresjáraton, akkor pozitív csalódásként jegyezhetünk be a Nagy Fekete Lemezértékelő Könyvünkbe.

7/10