Full of Hell – Rudiments of Mutilation

Bár a brutálisabb hardcore kedvelőit valószínűleg nem sokkolta annyira az első korong, mint a „mainstream” közösséget, de az biztos, hogy nagyon sokan csettintettek a fiúkat hallva elismerően, pláne azok, akiknek már élőben is megadatott elcsípni őket. És bár viszonylag elszigetelik magukat a hasonló zenekaroktól (spliteket is inkább a „new school” hc-s bandákkal csinálnak, pedig egy Weekend Nachos-FOH megosztott bakelit… Na mindegy), iszonyatosan gyorsan iszonyatosan híresek lettek – persze ez relatíve értendő. No de mi a helyzet a Rudimentsen? Van egy zajongós intro (Dichotomy), és amikor megkapjuk az arcunkba a Vessel Deserted nyitányaként megkapjuk az év legbadassebb riffjét (2010-é is ez volt, mert már egy akkori spliten is rajta volt a dal), már gyanús, hogy nem fogunk csalódni – és tényleg nem. A sokkal introvertáltabbra vett hangzás zseniális döntés volt, megad egy olyan pluszt a Full Of Hellnek, ami eddig nem volt túlzottan tetten érhető náluk. Ez a plusz pedig az, hogy ha lehet – és miért ne lehetne – még lesújtóbb, még depresszívebb és még vadabb lett ezáltal a második próbálkozás, mint elődje. És behozták kiegészítő elemként a zajongást is, de csak nagyon finoman bánnak vele, így nem veszik el benne a végeredmény.

 

Ha van csúcspontja a lemeznek, az mindenképpen az Embrace-The Lord Is My Light-Bone, Coral And Brine hármas. Előbbi kettő lassabb feszültségkeltő atmoszférájú, elidegenedett szenvedés, az Embrace szimplán dobbal, gitárgerjedéssel és Dylan elmebeteg mormogásával, a remek klippel megtámogatott The Lord is My Lightba beúszó sludge témázgatás, ahol az ének már rikoltozásba vált (amúgy ezen a téren történt a legnagyobb fejlődés, az első lemez viszonylag egysíkú vokáljaihoz képest most iszonyatosan változatosan adja magát elő Dylan), és az egész a Bone, Coral and Brine elején lévő blastbeat és üvöltésorgiával kirobban az emberből, majd a végén ez is átmegy lemondó motyogásba. Leírva nem hangzik annyira izgalmasnak, de valószínűleg ez a tíz perc volt eddig a 10-es évek legnyomasztóbb zenei élménye, pláne a zseniális szövegekkel együtt. És szerencsére a többi dal sem marad el különösebben az itteni színvonaltól, az egyetlen kifogásolható dolog a lassú részek elnyújtása: lehet, hogy az a cél, hogy ne csak a legkeményebb zenékhez szokott hallgatók élvezzék, de pár helyen (Vessel Deserted, In Contempt Of Life) már a ló másik oldalát érezhetjük. De ezzel együtt is zseniális anyag lett a Rudiments Of Mutilation, sikerült az előző anyag gyermekbetegségei közül rengeteget kiküszöbölni, és ha ilyen tempóban haladnak és nem oszlanak fel (hardcore körökben rossz szokás ez), akkor könnyedén minden idők egyik legsötétebb zenekarává nőhetik ki magukat, már ha most nem azok. Éles tárgyakat ellökni!

8,5/10