From a Second Story Window – Delenda

…láttam a lenéző szemeiket a rég elfelejtett hullák szempilláin keresztül, s szívük kitépését. Óvatosak vagyunk. Életben, ebben a világban. Látni fogjuk a napot, amint fölhasítják a testünk és kiszakítják félelmeinket lelkünkből. Nem nyugtalankodunk e miatt. Láthatjuk a Napot fölkelni és lemenni faggyal a lábainknál és vérrel a szemünkben. Mégis, mindenki számára több élet juthatna, de nem mi választottuk ezt a fajta létezést. Sosem fogjuk látni, mikor ennek végeszakad, a mi eltakart szemünkkel! Nem fogjuk látni az öregedő Holdat, míg fenn lebeg!… – Soft Green Fields

Mindig bennem van a rettegés, ha egy új lemezt látok megjelenni, olyan bandától, mely még fiatalka, és nagy kiadóhoz szerződtek. Félek, hogy a korai remek kezdetekből eltántorodva, valamiféle trendhullámra csapva deszkájukat, új sikerekre és másféle tengerre vágynak, vagy csak a kiadói elvárásoknak megfelelően hömpölyögnek az árral. Ám a Delendát hallgatván hamar megnyugodtam, s bár nekem az első lemezük jobban tetszett, ez azért érezhetően érettebb és összehangoltabb. Lerí róluk a profizmus, és ez a hatalmas crossover keveredése a HC, death és black metalnak (és még néhol modern thrash is), egyesek ezt metalcore-nak, mások pedig matchcore-nak titulálják, én a deathcore mellett voksolok, ám igazából teljesen mindegy, milyen stílust próbálunk erre a zenei förmedvényre húzni, hiszen éppen úgy tépi szét s gyújtja meg a skatulyákat, akár a lelkünket és a dobhártyánkat. Az Acknowledgement (Bevallás/Köszönetnyilvánítás) mély és szép felvezetése a lemeznek; igazán erős és megfoghatatlan az a hangulat, mely mint inkább háttér lebeg majd süllyed alá, valamely keleties kultúra köszvényeként, a ráépülő zongora és a lassan morajló tompa üstdob klasszikus jelleget kölcsönöz, melyet egyre hangosabban és hangosabban fed el egy üvöltve síró gitárbúgás/dallam… avagy a fogantatás… kihordás… születés…

És igen! A Delenda a második tételben végre megszületik, berobban, s felhasít; holott a címe olyan nyugodt és kiegyensúlyozott… A kezdésben tagathatatlanná válik egy erős hatás, mely az egész lemezen fel-fel üti fejét, ez pedig a Converge. Persze ne higgye senki azt, hogy ez egy kópia banda, csak a hangzás, zenei témák és megoldások, sőt… a vokál is nem egy helyen operál a Converge utóbbi lemezeinek stílusával. Ám egyben durvábbnak és betegebbnek is érzem az ohiói srácok munkásságát, tehát a From a Second Story Window ajánlott minden Converge- és Norma Jean-fanatikusnak (bár ők meg 100%, hogy már rég ismerik… nah mindegy!). A Soft Green Fields (Kellemes zöld mezők) minden, csak nem kellemes… vagy csak netán bennem alakult ki a kellemes szó rosszul? Van itt minden, mindenféle -core (hard-, metal-, grind-, noise-) és felelhető egy picinyke black és nem kevés death metal érzet. A dallamokkal fukarkodnak, ám néhol azért hallani, hogy vannak. Az egész nagyon változatos, brutális, és kegyetlenül profi!

Az A Piece of History Written In English (A történelem egy angolul íródott darabkája) kezdete akár egy agyrém, ilyen futamokat zongorán hallani, néhány impozáns és túlhergelt mai jazz zenében. Itt már helyet kap a dallamos-tiszta ének is a végére, ám ettől még a mély death metalra jellemző hörgés és a black metalból ismerős mizantróp, érzéketlen károgás váltja egymást, szinte screamo-szerűen párbeszédben. A Dark Waters of Thought (A gondolatok sötét vize) számomra a lemez legerősebb tétele. Érdekes ez az egyéniség kérdés is, ahogy pl. az új Heaven Shall Burn-lemezen (mely annyira nem áll messze ettől a zenétől, bár sokkal dallamosabb) Demanufacture-szerű Fear Factory- és korai At The Gates-lopásokat tapasztaltam, ebben a trackben a Converge nem annyira erősen van jelen, de p.l 1:09-nél nagyon-nagyon érezni a legutolsó Zao-lemezről a The Fear Is What Keeps Us Here szám hatásait. S közben úgy érzem, meg is fejtettem a lemez összetételének titkát, az okot az érzésre, amiért annyira ismerős az egész; végy újabb Zaót és újabb Converge-öt, bassz hozzá még egy adag grindot és még némi zenei fűszert, amit megkaphatsz egy második emeleti ablakból… mondjuk sokan ezt a bizonyos ablakot a The Red Chordhoz hasonlítják, megjegyzem; nem is alaptalanul!

Az Oracles And Doorsteps (Jóslatok és bejárati lépcsők) egy újabb fura gyöngyszem, az eleje dara és zúzda dózer, aztán belassul, és valóban egy kicsit lebegőssé, misztikussá, jóslatokká lesz, aztán hirtelen váltás és újabb zúzda/törés, melyből már lassan építkezni kezd egy melankolikus dallam. A For Those Lost (Azoknak az elveszetteknek), mely végeredményében az előző szám lezárása, amolyan koncepcióépítés, dallamokkal való gyönyörű érzéki játék, a végére jammelős és nagyon eszembe juttatja a kornos Another Brick in the Wall c. Pink Floyd-feldolgozást. A címének megfelelő a Delenda hetedik száma… The Crusher (A zúzógép/csapás), mely végig tómbol, rombol, ám a végé felé mégis becsúszik egy kis dallamos vokál, ha ezt leszámítom, akkor ez egy deathgrind track. A Ghosts Over Japan (Szellemek Japán fölött) egy olyan tétel, amire ha rosszmájú lennék, azt mondanám, FASSW-ék gondoltak a lányokra is; egy erős és súlyos lemez, ám ennek ellenére még a bugyi is könnyen nedves lehet, mégsem érzem így. Inkább úgy, hogy egyfajta új oldala a bandának, ami könnyen befogadható, és mégis megmutatják, mennyire tudnak zenélni, mennyi érzést képesek kifejezni és átadni. Nemcsak a mészárszéket és a hörgő fájdalmat, de a romantikát és a megbúvó szerelmet, a könnycseppet a szemü(n)k mélyén egyaránt ismerik. Emellett a track mellett sok érzelgős punk-pop-goth-rock banda elbújhat, főleg a végére kiteljesedő pedál témák miatt, melyek bámulatosan olvadnak rá a letargikus zongora sorokra.

„Maradj, s várj velem. Lenézhetsz ismét. Lássuk csak. Nézz ki az ablakodból és lásd ezt a világot, amint ismét összeomlik. Itt tartunk! Sétálj bele ebbe az álomba; velem végződik majd…„

A These Lights Above Us (Ezek a fények fölöttünk) egy masszív szám, súlyos és odabasz, nagyon erős benne a black metal hatás; a srácok mindentől fertőződtek, ami extrém és mély érzésekbe fullad, a komplex és hirtelen váltások miatt amúgy nem egyszer jut eszembe a Nile vagy a Meshuggah (tehát nem egy Tankcsapda, haha!), ez a lemez átka is egyben, hiszen egy témánál se ragadnak le sokáig, pedig olykor IGAZÁN jót tenne!!! A végére marad méltó zárása a lemeznek; Mourning for Morning (Gyászolni a reggelért), egy megdöbbentően epikus 8 perc… ilyesmivel 2004-ben a Zao zárta kapuit a Psalm of the City of the Dead című számával. Az éneklés és sikoltozás keveréke harmonikus és mély, ez egy gyönyörű szám, melyben a vokál egy kicsit a Fear Factory-s (leginkább a Demanufacture lemezen igazán őszintén érezhető; s még nem nyálas) Burton C. Bellt juttatja eszembe, a riffek is nagyon zaósak, de fénymásoló ízük még sincs!

10/9,5 (a felet az APRÓ lopások végett vontam le, de ettől még ez az anyag, egy MESTERMŰ, mely ajánlatos minden extrém metál rajongónak!)