Four Year Strong – Enemy of the World

Az A Day to Remember lemezek deluxe kiadásainak utolsó újranyomásai még meg sem érkeztek a boltokba, a Set Your Goals még nem is promózta igazán az új albumot, és hát a nagy pop-punk/hardcore szentháromságból már csak a FYS maradt. Ugyan úgy tűnhet, hogy valamiféle kinyálazott piedesztálra emelem ezeket a zenekarokat, de szinte tény, hogy az utóbbi évek csúcslemezei a hardcore-ral bolondított pop-punkban a Mutiny!, a For Those Who Have Heart, és a FYS által jegyzett Rise or Die Trying voltak, és az egészben az volt a legszebb, hogy bár a pop-punk is baromi szűknek tűnhet sok embernek, a hardcore-osított változata meg még inkább, viszont ez a három lemez mégis teljesen önálló karakterrel és zenei tónussal bírt (A Gyors, a Súlyos, és a Szintis, hogy Sergio Leone-t idézzem a korai olasz színtérről). Úgy látszik amúgy, hogy azért nem nagyon irigykedett senki se a Four Year Strongra: a lassan kultikussá váló Alternative Press-es Set Your Goals-kritika ugye a lemezt indító dal címével fejeződött be, én viszont inkább attól tartottam, hogy a saját, előző lemezükhöz nem tudnak majd felnőni, hiszen a RoDT egy hibátlan dalcsokor volt. Tavaly mindenesetre nem derült ki semmi sem, mivel a várakozások ellenére nem sorlemezzel jöttek, hanem egy átdolgozás-gyűjteménnyel, ami inkább tűnt egy szerződés záradékának, mint annak, aminek leírták. Idén viszont gyorsan befutott az Enemy of the World, nem is kis gőzzel.

A lemez egészét nézve valahogy ugyanaz jön le, mint tavaly a Set Your Goals-nál: ezeknek a daloknak egy nagy része (a fele, vagy több) már nem ugyanabba a közegbe készült, mint az ezt megelőző lemez számai. Már ott is dominált az, hogy mennyire fogósak voltak a tételek, de itt már egyenesen slágergyár épült az új anyaghoz, és a hangzásuk is valahogy konkrétabb, arcbamászóbb lett – a hatás pedig kb. ugyanaz, mint Mattéknél (SYG), avagy nagyobb hallgatóság, több szereplés, jobb bevételek. Szó sincs arról, hogy eladták volna magukat, csupán a saját korlátaikon belül egy szélesebb közönségnek adták meg a lehetőséget, hogy hallják őket. Az EotW a fentebb is említett It Must Really Suck to be Four Year Strong Right Now-val indít (és kap a zenekar a címért 100 színtérpontot), ami amellett, hogy a cím azért nem semmi húzás tőlük, nem lett rossz, az erőteljes „csordavokál” és a ragadós dallamok már itt is felbukkannak. Ezután jön az enyhén Lostprophets-es refrénű On a Saturday, és igazából amellett, hogy kétségtelenül sláger, kissé kilóg egy olyan albumról, ami ki sem bonatkozhatott még. Nyilván nem egy rossz dal, csupán megtestesíti azt az irányt, amibe a srácok elmentek: a korábbi pop-punk lemezek, és a This Will Be’ meg e között az a különbség, mint a 2000-2003 és az utóbbi évek emocore lemezei közt. Felhasználják a jól ismert paneleket, de a laza és kötetlen hozzáállás, a „pop-punkság” kárára megy a slágerorientáltság és a fene nagy profizmus. A harmadik dal a Wasting Time (Eternal Summer), ezt lehetett elsőként hallani a lemezről, és bár ez sem tartozik a kedvenceim közé, de újabb sláger, viszont a tagadhatatlan fogósság ellenére is sokkal jobb a következő dal, a Nineteen with Neck Tetz. Egyrészt pörgősebb, másrészt a Wasting Time már-már fárasztó monotonitása után felüdülés zeneileg is.

Az ötödik szám toronymagasan a legnagyobb sláger, a Find My Way Backet nagyon nehéz nem szeretni, tökéletes vokálok és dallamvezetés, a koncertek legnagyobb telitalálata lehet majd, és a What the Hell is a Gigawatt?-tal nem is áll meg a dalok erősödése – ráadásul ezzel a címmel nyilván megvettek minden Marty McFly-fant (meg a Reign Supreme rajongóit is, hisz’ Jay Pepito közreműködik a dalban). Ezek miatt a dalok miatt olyan könnyű belezúgni ebbe a bandába, nagyon tudnak jókedvű, baromi fogós, de azért kellően agresszív dalokat írni. Ez a sor megy tovább a One Step at a Time-mal, és a This Body Pays the Bill$-szel is, utóbbi különösen a szívemhez nőtt, ekkor már nem is nagyon számoltam, hogy hanyadik slágert hallom, kb. hármas-négyes holtverseny lenne a fogóssági sorrend élén. A Paul Revere’s Midnight Ride a kevésbé slágeres, de talán pont emiatt egy kicsivel szimpatikusabb dalok közé tartozik (a különbség valahogy az, mint ami Jessica Alba, és az Agymenők Penny-je közt van), ahogy a Flannel is the Color of My Energy is a kellemes kis szintitémákkal. A hangszer amúgy megszokott módon amolyan pont az i-re, ha felbukkan, az élményből ritkán vesz el, viszont remekül ad egy plusz ízt a dalokhoz, mégha karakteres szerepet nem is kap – gyakorlatilag a Casio a pop-punk Rhodes-sza.

Az albumot a nagyívű címadó dal zárja, nagy ó-ó-zással és egy utolsó kellemes benyomással, hiszen amellett, hogy van egy utolsó dal hangulata, azért mégiscsak egy ügyes kivonat a lemez egészéről. A kiadvány természetesen remekül szól, a szövegek pedig kellően poénosak és/vagy találóak tudnak lenni, tehát ezeket kipipálhatjuk. Más kérdés az egész összhatása: a Rise or Die Trying közvetlen és szerethető dalai után ez így helyenként nagyszabásúbbnak, és kissé izzadtságszagúbbnak is hat, viszont rossz dalt most sem írtak. Azoknak tehát mindenképp egy baromi ütős bemutatkozás, akik még nem ismerték őket, a régi faneket pedig elveszteni nem fogják. 2010-ben pedig egy FYS-cikket nyilván úgy illik befejezni, hogy a „Jó lehet most Four Year Strongnak lenni” helyett inkább egy „Jó lehet most Four Year Strong koncerten lenni”-vel zárnék.

8.5/10