For Today – Fight The Silence

Valljuk be, ez egy bűnös élvezet. A legelvetemültebb ember is belefárad egy idő után a progresszív, technikás meg ki tudja még minek csúfolt zenéibe, majd aztán úgy dönt: nekem most valami paraszt kell. Eljut a falusi diszkós szintjére és szégyenszemre bevallja, hogy neki valami monoton kell, ami döngöl, ami megríkatja édesanyát és amire ketté lehet szakítani a Pokémonos felsőt. Erre pedig tökéletes volt az összes For Today lemez. A legutóbb még odáig is eljutottak, hogy tisztán kivehető dallamok csendültek fel itt-ott, amellyel sokan nem tudtak kibékülni, ám a riszpekt megmaradt, mert ugyanolyan buta volt az egész, amilyet még éppen szeretni lehet.

Aztán úgy gondolták jól bepromózzák az új lemezt és a homofób nézeteikkel szórták tele az internetet, ami kisebbfajta öngyilkosságnak is betudható a közönség ismeretében, de a srácok úgy néz ki mégis közösséget vállaltak és jobban belangyultak a Fight The Silence-en, mint valaha. Eljutottak arra a szintre, amit mondjuk tíz évvel ezelőtt már sok metalcore banda sokkal jobban megcsinált: előkerültek a dallamok mind a gitárok, mind az ének terén és a lemezt nem csak arra hegyezték ki, hogy az aktuális breakdownt minél jobban előkészítsék. Nincs ezzel természetesen baj, mert hálistennek’ nem vészesen szar itt semmi sem, de valahogy elveszett az az érzés, amit az Emmure lemezek hallgatása közben érezhetünk: kívül nevetünk, hogy milyen bugyuta az egész, belül pedig sírva könyörgünk a következő breakdownért és boldogan konstatáljuk, ha épp ötödjére lassították le az aktuális kiállást. Van helyette szép ének, ami egyébként tényleg jó, vannak érzelmes részek és még bőven maradt breakdown is, de valahogy minden elcsépeltnek tűnik a harmadik-negyedik dal után. Viszont az első két dal, plusz a Reflections tényleg kiemelkedik, meg aztán a Memphis May Fire-ben tevékenykedő Matty Mullins közreműködésével készült Break The Cycle is a jobb dalok közé tartozik. Onnantól aztán megindul a lejtmenet és újra visszatér a For Today, amit már hét éve folyamatosan hallunk.

Ha hat éve adják ki a lemezt, imádtuk volna. Tökös hangzás, jó kis dallamok, fülrepesztő döngölés, minden, ami korábban elég volt ahhoz, hogy egy banda híres legyen. De kezd már belefáradni az ember és attól nem leszünk boldogabbak, hogy „de most még több a szólógitár, meg egy kicsit több a dallamos ének”. Minden középszerű banda eljutott már erre a szintre, az atomhangzás pedig nem kiváltság, hanem alapvető dolog lett a magára valamit is adó csapatok között. Az életben maradáshoz elég lesz, hiszen – minden negatívumot figyelembe véve is – egy közepesen erős lemezzel állunk szembe, amiben igenis vannak kiemelkedő pillanatok. Csak már kevésbé vagyunk toleránsak. Ironikus, nem?

5/10