Fogságban tart a jeges világűr – Boru: Self-Dealer

Még mindig élénken emlékszem arra, amikor először hallottam Borut. Ez bizonyára annak köszönhető, hogy nem felvételről ismertem meg a szegedi zenekart, hanem élőben: 2019. februárjában a Jucifer játszott a Dürer Kert kistermében, mi viszont szándékosan korán érkeztünk, hogy meghallgassuk a Torn From Earthöt, és az estét felvezető, számomra még ismeretlen Borut. Akkor még csak pár hónapos volt az első, Inertia című lemezük, tehát nem nyomtak túl hosszú szettet, de akkorát szóltak, hogy kiszorították belőlem a levegőt. Olyannyira letaglóztak, hogy minden létező platformon bekövettem őket, mert bármit is csinálnak majd a jövőben, én arról tudni akarok. Azóta is sokszor felemlegetjük ezt a bulit és mindig el is hangzik, hogy „fúú, a Boru, az milyen volt!”.

Azóta eltelt több, mint öt év, és így visszagondolva nagyon örülhetünk, hogy sok más kisebb zenekarral ellentétben a Boru nem állt a földbe. 2020-ban érkezett a Maeror single, ami a Grrrmbával készített splitre került, az azt követő évben megjelent a második nagy eresztés, a Kyth Wylag Felleyn, amiről ódákat zengtünk, ezután 2022-ben a zenekar az Amenra előtt játszott Kassán, majd tavaly szeptember óta síri csend – egészen mostanáig. Majdnem három évvel a legutóbbi lemez megjelenése után ugyanis itt van a Self-Dealer, és mindannyiunk nevében bátran kijelenthetem, hogy ez a legjobb lemez, amit a szegedi srácok valaha írtak.

A Self-Dealer egy újabb szakasza a zenekar fejlődésének, ez pedig külön öröm minden rajongónak, hiszen nem egy korábbi lemez ismétlését, folytatását kaptuk meg, hanem egy olyan albumot, ami a fő jellegzetességek megtartása mellett biztosabb kézzel nyúl olyan eszközökhöz, amikkel a banda azelőtt is szívesen kísérletezett, vagy akár egyáltalán nem is használt. Ha kronológiai sorrendben meghallgatjuk mind a három lemezt, ez nagyon is érzékelhető. Az Inertia a maga monumentalitásával egy masszív alap; erre szépen építkezett a Kyth Wylag Felleyn, ami megugrott egy szintet hangzás, kreatív dalstruktúrák és hangulat terén; mindezeket pedig a Self-Dealer hatványozza, sőt, még új dolgokkal is meglep. Ilyen például a spoken word, amit mind a zenekar tagjai mondanak fel, az Unseen Altarsban éppen Kispál László basszusgitáros hangját halljuk, ahogy a Sátántangóból idéz, de más tételekben is hallható egy kis szavalás.

A rövid és hangulatos bevezető után a Dead Suns kegyetlenül csap le blastbeatjeivel és erőteljes kalapálásaival, és máris elkezd beszippantani a lemez atmoszférája, ami egyik eddigi kiadványhoz sem hasonlítható igazán. A dalokat hallgatva

a sötét, jéghideg mélyűrben sodródva érzed magad, életnek sehol semmi nyoma, elpusztult galaxisok között lebegsz csupán, és látni nem látod, csak érzed egy óriási fekete lyuk kérlelhetetlen vonzását, tudva, hogy amikor túl közel kerülsz hozzá, el fogsz tűnni.

Ahogy lassan, nagyon lassan lebegsz az elkerülhetetlen felé, elgondolkodsz az emberiség helyén az univerzumban, és itt, ahol rajtad kívül nincs más élő, itt fedezed fel az emberi elme és lélek működését. A mélyre hangolt, erőteljes, vagy éppen magas és tiszta, olykor keleties, sivatagi érzést keltő gitárdallamok, a dinamikus dobok, a szintetizátor és a nagyon találó, profin kivitelezett ambient, drone betétek idézik meg ezt a hangulatot. A Cosmic Blood és az azt követő Animism kiemelkedően mélyre ránt a sci-fi horror-feelingben, főleg az utóbbi a baljós, elektronikus hatásaival.

Az atmoszféra tehát pazar, ráadásul sosem zökken ki, végig kitart. A legfeltűnőbb ezen kívül az, hogy mennyit fejlődött a Boru a legutóbbi lemez óta. Az előzőekhez képest többet találkozunk tiszta, magas pengetésekkel, valamint több a drone-os, ambientes megoldás, de nem csak számosságukban térnek el, egyértelmű haladásnak lehetünk fültanúi ezen a téren is, hallhatóan sokkal magabiztosabban használnak ki minden lehetőséget. A dalszerkezetek változatosak, végig tartják a figyelmed – sosem tudod, mire számíthatsz, annyira fordulatosak a dalok struktúrái, persze csak az ésszerű határon belül. Aztán ott van még a hangzás, ami szintén ugrott egyet előre. Letisztultabb, de nem túlsterilizált, hála a profi keverésnek és a maszterelésnek, ami a zenekar gitárosának, Nagy Miklósnak a munkája volt most is. Szerintem ne is legyen másé soha. A hangszerelés és a hangzás mellett pedig az ének terén is szintlépés tapasztalható, Horváth Marci hangja karcosabb, erősebb és színesebb, illetve jobban ki is hallani azt, hogy mit ordibál, mint eddig.

A Self-Dealer egy olyan lemez, amit újra és újra meg akarsz hallgatni. Legnagyobb erőssége a megkapó atmoszféra, amit csakis így lehetett megteremteni, ilyen hangszereléssel, ilyen vokálokkal, ezekkel az elektronikus hatásokkal, és persze kitartással, kemény munkával és odaadással. Elsőre talán nem fogjuk fel, mennyi munka lehet ebben a lemezben, hiszen annyira könnyen magával ragad az elejétől a végéig és annyira jól sikerült, hogy azt hihetjük, a kisujjából rázta ki a Boru a legújabb kiadványát. Pedig belegondolva ha ez valóban így lenne, akkor minden fán teremne egy Boru. De persze ez nincs így. Boru csak egy van, ez a harmadik és egyben a legjobb lemezük, nálam pedig az idei év hazai felhozatalából a legjobb.

Nem kell sokat várni, hogy élőben is megtapasztaljuk ezt a félelmetes és spirituális utazást: október 14-én az Instantban mutatják be a lemezt, a második Fiesta De Corbata keretein belül, olyan zenekarok társaságában, mint a Black Tusk és a Lord Dying.