Fleshgod Apocalypse – Agony

Vagy ugye nem, mert ízlések és pofonok, de engem sikerült az ülőhelyemhez rögzíteniük ezzel a nem éppen gyöngéd dalcsokorral. Gyorsan felkeltették a színtér érdeklődését, 2009-es bemutatkozó, Oracle című albumuk hirtelen terjedt szét a műfaj kedvelői között, és sok pozitív visszhangot is kapott, amit csak tovább segített a folyamatos turnézás, és a Candlelight Records után a Nuclear Blast támogatása. Persze ne feledkezzünk meg az igazi sikereket hozó tavalyi EP-ről, a Mafiáról, amin a zenekar egy kicsit újabb csapásirányt jelölt ki magának, ezzel is előremutatva, hogy bizony a következő nagylemez másabb lesz, mint a debüt. Az EP sikerét csak fokozta, hogy a saját számok mellett helyet kapott rajta egy legenda felbikázott verziója is, ez nem más, mint a Blinded by Fear az At the Gates-től – igaz, láttam már negatív nyilatkozatot erről a feldolgozásről, de a hallgatóság 97%-át tuti, hogy azonnal levették a lábukról, és természetesen a saját számok csak tovább fokozták az élvezeteket, és miután vége szakadt az emberfeletti őrlésnek, az ember fejében csak két szó kavargott: KELL MÉG.

Erre egészen mostanáig kellett várni, idén végre jött a folytatás Agony címmel – rövidke számcímek, a régi, sokkal menőbb logó elhagyása, és egy közel sem túl izmos borító fogadta az embert első találkozás alkalmával. Valljuk be, ezek nem azok az előjelek, amik rápörgetik az embert a várakozásra, de aztán megkaptuk az első számot a lemezről (The Violation), és azonnal szertefoszlott minden kétely. Emberfeletti tempó minden hangszer esetében, a szimfonikusok pedig olyannyira előtérbe kerülnek, hogy még a gitárokat is kicsit megszorongatják: konkrétan a számok nagyobbik részében jobban dominálnak a komolyzenei betétekből megszülető dallamok, mint a gitárokból születőek. Tudom-tudom, ez eléggé úgy hangzik, mint valami gyenge Dimmu Borgir tribute zenekar, ráadásul olyan tribute, akik már a szarabbik Dimmut majmolják, de itt bizony nincs szó tunyaságról, hiszen amellett, hogy a Fleshgod Apocalypse esetében alapjáraton technikás death metalról beszélünk, nem pedig szimfonikus „black metal”-ról, még hozzájárul az is a sikerükhöz, hogy itt tényleg durva dolgok folynak, nem pedig kamublackmetalkodás. Színtiszta, nyers és durva zene kap egy olyan kis felhangot, amivel ki tud emelkedni az átlagosság posványából. Természetesen túloztam akkor, amikor fentebb azt állítottam, hogy a gitárok alig hallatszanak, mert a szólóknál például remekül kapjuk őket vissza, illetve az alapdallam-hullámokat azok szolgáltatják, arra épülnek a számok, viszont nagyon komoly pattogós riffelést senki se várjon, darálást kapunk, azt viszont vérprofin, és – utálom ezt a szót használni, de – tényleg brutális tálalásban. Na de minek ennyit beszélni a gitárokról, amikor a tempó fő felelőséről beszél a bandával kapcsolatban mindenki: ő nem más, mint Francesco Paoli, a kvázi testvérzenekar, Hour of Penance énekese, aki itt a dobok mögött ülve prezentál olyan gyors játékot, hogy attól garantáltan tátva marad az ember szája. Amellett, hogy ez az ember ritka jó death metal énekes, még úgy dobol, mint aki már az óvodában is gravity rollokat nyomott a homokozólapáttal. Nagyon sajnálom, hogy nem hallhatom többet énekelni Hour of Penance albumon, de jó lesz azt is hallgatni, ahogy a bőrök szenvednek a kezei alatt. Tehát kapunk egy 10 számból álló dalhalmazt, ami koncepcióra épül, tele van komolyzenei betétekkel, és emberfeletti erővel bír, lehet itt baj? Igazából nincs baj, egyetlen dolgot tudok felhozni, ez pedig a már említett gitárok hiánya, egy idő után zavaró tud lenni a riffközpontúság és a kivehető gitárjáték hiánya, de ezt az éhséget mindig képes csillapítani az a pár alkalom, amikor a gitárosok szóló formájában brillírozhatnak, illetve az alapdallamok is nagyon kellemesek.

Összességében egy gyönyörű fejlődési menetet látunk a talján legényektől, aminek nem szabad még itt megszakadnia, meg kell találniuk a stabil egyensúlyt a komolyzene és a death metal között, de már közel járnak a tökéletes recept megtalálásához. És ha az megvan, akkor tényleg egy igen egyedi és erős death metal formációt adott a színtérnek az olasz nemzet.

8.5/10