Fleshgod Apocalypse – Labyrinth

A bevezető utolsó mondata már halványan utal rá, mire is számíthatunk, ha belevágunk a harmadik nagylemez nyújtotta utazásba. A korábban már megszokott alapokat változatlanul hagyták, ez alkalommal is hihetetlen tempót diktálnak, erőteljes death metal riffekkel alapozva, megfejelve a csapatra jellemző komolyzenei elemek gyakori használatával. Tulajdonképpen semmi meglepő csavarra nem érdemes készülni, a Fleshgod Apocalypse gárdája pontosan egy olyan albumot hozott össze, amire a csapat ismerői készültek a 2011-es Agony óta. Egy kicsit továbbgondolták, megtoldották ezzel-azzal, kellő frissességgel ruházva fel ahhoz, hogy az önismétlésből fakadó csalódott hangokat azok megszületése előtt eltiporják. A korongra felkerült alkotások többnyire ugyanolyan brutálisak, mint az elődök esetében, csak kivételes esetekben ültetik le a tempót; a dobok mögött helyet foglaló Francesco Paoli szinte egészen biztosan egy profi maratonfutó lehet, hiszen a témáinak a nagy részét folyamatos lábdobbal egészíti ki, ami ezen a sebességen egészen szép teljesítmény. Ez a lendület ugyan nem apad el a későbbiekben sem, azonban a lemez közepéhez közelítve már egy kissé kezd monotonná válni. De mielőtt még végleg megunnánk a dolgot – és további pontokat veszítenének –, idejében érkezik a ’Prologue’ akusztikus dallamaival. Igaz érdekes témákkal operálnak, ráadásul rendkívül könnyen a hatalmába keríti az embert a korong sodrása, mégis szükség van ezekre az apró pihenőkre, a figyelem fenntartása érdekében. Természetesen a lemez legnagyobb erősségei között szerepelnek a klasszikus elemek, hasonlóan a korábbi alkotásaikhoz. Ismét végigkísérik az egész albumot, nagyban hozzájárulva az epikus hangulat megteremtéséhez; a zongorától kezdve egészen a női vokálig, minden fellelhető a repertoárban.

A megszólalás viszont meglehetősen kétélű dolog ebben az esetben. Nem ritka ez alatt az ötven perc alatt, hogy egyszerre több tucat dolog történik, körülbelül ugyanennyi hangsávba sűrítve, ezeket helyenként nagyon jól egymáshoz sikerült igazítani, máshol viszont úgy tűnik, túl nagy kihívásnak bizonyult a stúdiómunkálatokért felelős Stefano Morabitonak. Ez a nehezen kibogozható hangáradat egyfelől képes hozzáadni a grandiózus hangulathoz, jól kihasználva a kaotikus megszólalást, viszont akadnak olyan részletek is a lemezen, ahol ez már-már zavaró dologgá válik.  A rengeteg párhuzamos történést a megszokott sodró lendülettel karöltve kapjuk, így aztán ember legyen a talpán, aki képes minden ilyenkor felcsendülő hangszert megkülönböztetni – a gitárokat most is sikerült helyenként alig hallhatóra kalibrálni. A friss fülek számára ez olyan szempontból hátráltató tényező lehet, hogy a kelleténél töményebbnek tűnik a korong, de azt sem árt tudni; nem is egy hallgatás alatt lezavarható anyaggal van dolgunk. A Labyrinth azonban birtokában van annak az elemi erőnek, melynek köszönhetően önkéntelenül is továbblépünk ezeken az apró fenntartásainkon – a már szóba került, hihetetlenül erőteljes és gyors tempóban íródott témák, a minden szempontból epikusnak számító hangulat, valamint a szimfonikus elemek profi adagolása, mind-mind a többszöri végighallgatás mellett szólnak. A csapat korábbi ismerőit valószínűleg már az első két szerzemény során sikerül megnyerniük valahol a „Gods kill for me” elhangzásának környékén – de már ebből is érezhető; az annak idején éppen emiatt, a már-már színpadiasnak tűnő epikusság miatt fanyalgók torkán nem biztos, hogy egyáltalán le fog csúszni ez a tizenegy tétel. Viszont aki megteheti, mindenképpen izzítsa be a God Of War valamelyik epizódját, miközben a Labyrinth duruzsol a háttérben – az élmény garantált! 8/10