Flanelhimnuszok és kazettás magnók, éljenek a 90-es évek! – Basement-nagylemezkritika

Amikor 2012-ben ezek a brit punkok kidobták a Colourmeinkindness-t talán senki nem gondolta volna, hogy azt megkoronázva a feloszlásukkal nem csak kipipálják a kult státuszt, de egy egész zenei hullámnak adnak egy olyan lökést, amely újra végigsöpört az államokon, és amely még ma is tart. Újra előkerültek a seattle-i rockzenei manírok, na meg persze egy rakás melankólia és mocsok. Ezek a srácok zseniálisan tudtak „szomorkodni”, plusz még a lemez is felért a hype vonathoz. A 2010-es évek emiatt is szóltak eddig arról, hogy az emo és az igaz poszt-hardcore bandák milyen bátrak visszanyúlni a 20 ével ezelőtt jól működő rockzenei panelekhez. Promise Everyhing-kritikánk következik.

Ha költői túlzással akarunk élni, akkor az underground alulról szerveződését tekintve a Colourmeinkindness mondhatni a 2010-es évek Nevermindja volt, a fiúk grunge-ja tényleg „friss” volt, és a magazinunk is imádta minden pillanatát. A Basement a feloszlásával pedig tényleg kilőtte a blogszféra ismertségéből az anyagot, és a pihenőjük alatt népszerűbb banda lettek, mint ami alatt zenéltek. A ’14es visszatérésük a Further Sky-al viszont hagyott némi kívánni valót maga után, szóval a Promise Everythingnek nagyon fel kellett kötnie a gatyát, hogy merre mozdul a banda, mert a Further Sky minden volt csak tudatos direkció nem, és a srácokon is két dolog látszott, az egyik az, hogy mintha a kihagyással kopott volna a dalszerzői vénájuk, a másik pedig, hogy csak simán nem tudnak megbirkózni a visszatérésük okozta elvárások súlyával. De most itt a Promise Everyhing, és valljuk be: tökéletesen látták, hogy merre van ennek a zenekarnak az útja, mindenki előcibálta a 90-es évek végéről az alterrock kazikat? Szükségetek lesz rá! Az új Basement-lemez ugyan hangulatában nem kifejezetten, de atmoszférájában és stíluseszköztárában egy más dalcsokor, mint a 2012-es kult anyag, a zenekar igazodott a kortárs trendekhez: a szoft-grunge-al/neo-grunge-al (többféleképpen is hívják már) nyitó bandák már vagy alternatív rock felé, vagy shoegaze felé húznak, és a Basement is efelé kacsintott el, sőt: nem is érezni, hogy kifejezetten grunge dalokat hallgatnánk, ezek bizony közép/kései ’90 rockdalok, némi grunge manírral.

Ezek a tételek egyre inkább hozzák vissza a Jimmy Eat Worldöt, a Weezert, a Failure-t (!), az Incubust, a Fart valamint a Humot a lemezlejátszódba, mint az elődje, követve a Basement progressziójának az útját, amit már az EP is jelzett. Ebből pedig mindinkább látszódik, hogy a Colourmeinkindness tételeihez képest ez egy dallamosabb dalcsokor lett, ami illik a megidézett rock korszak váltásának a korszelleméhez. Andrew Fisher baritonja pedig nagy fejlődésen ment át, ezt leginkább az olyan dalokon lehet észrevenni, mint a Basement-szinten himnikus, kórusgyönyör Aquasun (ami kb. az új Covet) vagy a kellően visszafogott Oversized és Halo páros, ezek nagyon kilógnak a lemezről, de valahogy megvan a romantikája annak, hogy megtörik a középtempós alterrock/grunge szenvelgést, néha érezni is, hogy ezekre szükség is van, pl. a címadó bőgőjátéka az egyik legszerencsésebb „törés” a lemezen. Még úgy is, hogy lehet, hogy több energia fért volna el az albumon (tehát a középtempót illett volna feljebb tornászni), hogy jobban húzzanak a kohéziós szempontokat figyelembe véve egyébként jól pozicionált dalok, mert néha már túlzottan sok a melankólia, és simogat vagy csak nagyon távolodik a gyökerektől, pl. erre a legjobb példa a Weezeresre csiszolt Blinded Bye.

Márpedig ebben a bandában sokkal több karc van (amit pl. a Lose Your Grip vagy a szinte Jimmy Eat World-dal Submission vokálja néha visszaad), és ugyan a zenekar jelenlegi státusza, ahová megérkeztek nagyon jó, de az embernek lehet egy kis hiányérzete: dallamos, remek rockdalok ezek, simogató bariton ének és kórusok, himnikus átköltések, melankólia és némi grunge karc, több könnyen memorizálható riffel, de emellé kicsit energianegatív tálalás, némi egyhangúság és robbanásmentesség. 2012-ben egy nagyon szerencsés underground környezetbe érkezett meg a Basement második nagylemeze, és talán emiatt is érezni, hogy a Promise Everything nem ér fel a Colourmeinkindness-ig, mert az utóbbi években a témában született pár nagyon erős lemez, és ezek közül most a Promise Everything nem tud annyira kitűnni, mint a Pixies-t is a vállára helyező Colourmeinkindness. Ettől független egy remek rocklemez, egy kifejezetten erős (már-már Covet-szintű) tetőponttal. A Further Sky EP után viszont messze meghaladták így is a várakozásokat, így reagálva arra is, hogy hallgatásról-hallgatásra érezni erősebbnek, ezért egy Colourmeinkindness alatti, de erős pontszámmal jutalmazzuk a Promise Everythinget. 8,5/10

Ajánlott dalok: Aquasun, Hanging Around, Halo