Five Finger Death Punch – The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1

Azok, akik annyira benne vannak a fémzenében, hogy még izzadni is feketét szoktak, nyilván már jó ideje átlátnak ezen a kirakattársaságon, viszont akiket sikerült bepalizni, azoknak kitűnő kijózanító lehet az új, hosszú című (The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1, még leírni is kín) nagylemez. És mindezt úgy írom, hogy Ivan Moody egészen fantasztikus énekes, csak épp a lemezen is vendégeskedő Max Cavalerát megszégyenítő módon üvölt a hangja valóban fajsúlyos dalok és gitártémák után. Jason Hook az egész zenei eszköztáruk csúcsának számító szólókat tol az arcunkba, Báthory Zoli pedig magyar származású, mármint tényleg, nem csak Quorthonék iránti tiszteletből vette fel ezt a nevet. Még csak nem is az a baj,  hogy a Five Finger Death Punch zenéje egyszerű (lásd az énektémáival az ösztönmetal egyik legjobbját,  a Dio-érás ‘Sabbath-ot idéző kezdőnótát, ami a lemez legjobb dala), hanem hogy a világ legunalmasabb sablonjait játsszák, immáron negyedik alkalommal. A zenei arculat NWOAHM panelek gátlástalan, ráadásul veszettül ostoba lenyúlásából áll, hiszen csak annak gagyibb, színvonaltalanabb oldalát tudták magukévá tenni, lásd a filléres riffeket és az ötlettelen, általában agyatlan duplázótaposásban kimerülő dobtémákat. A tetovált búcsújáró bohócokra hasonlító zenekar mindenkori teljesítményét például az új Stone Sourokkal összehasonlítva is azt láthatjuk, hogy Corey Taylorék minden tekintetben jobbak, pedig őket is lehet bőven rugdosni a kliséhegyek és biztonsági megoldások miatt. Ráadásul a 2013-as újabb ringbeszállás idején a 5FDP még egy fontos területen a gyengélkedés jeleit mutatja:  kevés a sláger. A lemez ugyan jól indul, és érdekes módon a két ballada, a Wrong Side Of Heaven és a M.I.N.E is egyből ragad (más kérdés, hogy előbb túl kell tennünk magunkat azon, hogy nyálasabbak, mint egy kocsmamenti járda), de sok a mélypont is, pl. a vélhetően tengerészgyalogosoknak írt Burn MF (ha valaki előtt felsejlik a Dope neve, az nem véletlen), az év egyik legrosszabb feldolgozása, no meg a „záródal”, ami után érthetetlen módon három már elhangzott szám sztárvendégekkel kiegészített változata következik.

Valójában az utolsó hármas teszi már-már kínosan nyilvánvalóvá a legitimációs kényszert, ami egy ilyen, nem feltétlenül őstehetségekből és elhivatott arcokból álló bandában nyilvánvalóan megvan (nem mellesleg arra is jó a sok közreműködő, hogy a „külsős” énekesek rajongói is potenciális albumvásárlókká váljanak), csak annyi a bibi, hogy nem ilyen olcsó trükkökkel kellene bizonygatni azt, hogy a 5FDP is része a metalzene nevű legendának, hanem kiváló dalokkal. Egyedül azoknak merem — nem túl természetes mosollyal — ajánlani a lemezt, akik már nagyon vágynak egy ilyen modern-tradicionális keverék lemezre, főleg, ha az új Avenged Sevenfold anyaggal kapcsolatos várakozások is dugába dőlnek. 3/10