Five Finger Death Punch – American Capitalist

Első körben azt érdemes tisztázni, hogy mit is lehet várni egy ilyen „tough guy metal” lemeztől és mi az, amit nem érdemes. Ez utóbbi megnevezés egyébként egy angol nyelvű kritikából származik, és hát alighanem azt akarta mondani ezzel a nem éppen hízelgő megjelöléssel a delikvens, hogy nagyobb a füstje mint a lángja az ilyen típusú produkcióknak. Ha így nézzük, valóban rásüthető a keménykedés bélyege a zenekarra, illetve az is igaz, hogy minden tökös groove után menetrendszerűen érkezik a „jófiús” ének, hogy legyen mit dúdolni, kétszeresen aláhúzva a „kemény külső érző szívet takar” image-et. No meg hát a szövegek sem szántanak filozófiai mélységekben és hát van kötelező öngyújtólengetős ballada is, amiben még vonósak is felcsendülnek. Tehát akit ezek a tényezők az említett cikk írójához hasonlóan öklendezésre ösztönöznek, az ne is olvasson tovább, ez az album nem neki készült. Az American Capitalist sokkal inkább azokhoz szól, akik mindezt figyelmen kívül hagyva jóízűen tudnak zúzni erre a „Disturbed szteroidon” típusú, jellegzetesen amerikai groove metalra. Bírják, ha egy lemez valóban nagyon fogós és második-harmadik hallgatásra már együtt dúdolhatják a refréneket Ivan Moody-val. Sosem zavarta őket, ha egy banda nem akar sem előremutató lenni, sem világmegváltó szövegeket írni, csupán az iszonyat vaskosan megszólaló gitárjaikkal és a beleidben dübörgő lábdobjaikkal igyekeznek levenni a lábadról.

Rögtön a címadó dal megmutatja a lemez erényeit: kegyetlen bika főriff, a Slipknot/Stone Sour énekes Corey-t idéző váltott ének, no meg Zoltán kiművelt szólója. Egyszerűen nehéz ülve maradni a nóta alatt. Erre is rálicitál azonban a másodikként elhangzó első klipnóta, az Under and Over It. A poénos videó sok macával, medencés bulival jól mutatja, hogy tough guy metal ide vagy oda, ők sem veszik teljesen komolyan ezt az egészet, igazából szórakoztatni kívánnak minket. Mi meg hagyjuk, már ha abba a csoportba tartozunk, akik nem tudnak ellenállni ennek az újabb Slipknot/ Ill Niño keveréknek. A dal hallatán amúgy folyton a 8-10 évvel ezelőtti házibulik emléke villan fel, ahol az aktuális modern metal slágerekre tombolt mindenki. A harmadikként elhangzó The Pride az előzőekhez mérten némileg szerényebb szerzemény, azonban a szövege roppant szórakoztató, és akárhogy is védekezik a szervezet, néhány hallgatás alatt ez végérvényesen rögzül az agyban. Az akusztikus gitáros témákkal operáló Coming Downban ismét nagyon tetszik Iván úr éneke, nagyon ügyesen felépíti a dalt. A visszafogottabb dal után határtalan vehemenciával látnak neki a következő, Menace címet viselő tételnek. Az elejéről megspórolhatták volna a f-betűs szó benyögését, igazából ez már tíz éve sem volt olyan kemény, mint azt páran gondolták, de ettől függetlenül ismét baromi jó nótát kapunk, feszes dobtémával, és (ki gondolta volna?) pofátlanul fogós refrénnel. A jól felépítettség amúgy az egész lemezre igaz, nem csak az egyes számokra: a két mindent vivő sláger ügyesen a lemez elejére került, a zúzósabb tételeket mindig visszafogottabb és/vagy középtempósabb nóta követi. A Generation Dead is egy lassabb, húzósabb alapra épülő dal, ami engem egy direktebb, kütyümentes, 2005 körüli Static X-re emlékeztet, bár sokszor eszembe jut a tavalyi Stone Sour lemez is (talán többször is mint kellene). A következő Back for More szerintem már túlságosan hajaz a klipes nótára, illetve az előző lemezen található No One Get’s Left Behindra is, de ezzel együtt rendben van. A Remember Everything viszont biztos többeknél kivágja a biztosítékot, hiszen ez volna a bevezetőben is említett, vonósokkal megtámogatott ballada. Nekem minden hatásvadász jellegével együtt baromira bejön ez is, Ivan Moody ismét megmutatja, hogy mennyire jól tudja hozni ezeket a Corey-s témákat. Tényleg nagyon jó a srác. A szövegre meg nem kell odafigyelni, az elég nagy kliséfeszt… A lemezből hátramaradt három nóta is egytől-egyig nagyon jó, mi több az I’ll Fall talán az első két nóta mellett a korong legfogósabb pillanatait rejti (a 100 Ways to Hate viszont a legnevetségesebb szöveggel rendelkezik, ám zeneileg megint csak üt).

Nem tudom mennyien értetek majd velem egyet abban, hogy ez egy baromira élvezetes album. Ahogy azt sem, hogy ki mennyire allergiás a klisékre, és az egyértelmű behatásokra. Azt viszont egészen bátran ki merem jelenteni, hogy aki eddig szerette a bandát, az ezután is fogja. Aki pedig nem hallotta volna még őket, de anno odavolt a Disturbed / Ill Niño féle nu metalért, ne adj isten a Slipknottól is inkább a slágeresebb, 2004 körüli irányvonal állt közel a szívéhez, vagy épp a Stone Sour alternatív metalja révén szerette meg Corey-t, az szerintem bátran hallgassa meg az American Capitalistet, nem fog csalódni.

8/10