Fireworks – Gospel

A michigani srácok 2009-ben a Chad Gilbert produceri tevékenysége mellett elkövetett All I Have To Offer Is My Own Confusion címet viselő lemezükkel robbantak be a pop-punk egére, igazi „tüzijátékot” rendezve. A New Found Glory magasiskoláján felnőtt zenekar számos alkalommal adott éket szülővárosának – többek között leginkább Detroit című tételükben – de ezúttal továbbmentek és Gospel elnevezésű, új lemezükkel a Detroitban valaha volt legnagyobb hatású zenei irányzatot kívánták szentesíteni, a gospelt. Így többek között olyan embereknek emelve emléket, mint Della Reese, Mattie Moss Clark vagy a Grammy-díjas Aretha Franklin, de nem feledkezhetünk meg a Winans családról sem, akik két Grammy-díjas gospel énekessel ajándékozták meg a világot: Cece és BeBe Winansszel.

Az első korong szerencsés világrajövetele után a nem túl gazdag detroiti pop-punk színtér, valamint a műfaj új hullámának egyik legkiemelkedőbb zenekárává nőtték ki magukat, köszönhetően a stílus egyedi értelmezésének, Dave Mackinder erős orrhangjának és a nagyon pozitív kisugárzásnak. Nos, hogy a Gospel zenei világát megértsük, a két lemez közt tátongó folyamon kell átevickélnünk magunkat, de a srácok ebben is segítettek, hisz a Bonfires EP, a Gospel előfutáraként biztos pontot – illetve hidat – képzett a két album mondanivalója és zenei karakterisztikái között. A nyúlfarknyi, mindössze három tételt tartalmazó korong hangvétele visszafogottságra utal, a pop-punk szellemisége még mindig jelen van, de a mondanivaló tálalása átkonvertálódott egy más irányzatba. Azt is mondhatnánk, hogy a „pirotechnikai eszköztár” kapott egy közvetett visszafogottságot – mind a Bonfires EP-en, mind Gospelen – és nem vagdalóznak olyan kamasz módon, mint eddig. A sebességben is történt egy visszaváltás (igaz, néha elszabadulnak a tempósztrádán, példa erre az I Was Born In The Dark) 3-asba, de mindezt tették úgy, hogy a dallamvilág nem vesztette el a varázsát és talán életük munkáját hallhatjuk a Gospel dalcsokrán. Chris Mojan, a Fireworks gitárosa a „felnőtt” váltásról úgy nyilatkozott, hogy a fő befolyás elsősorban Brian McTernan producer volt, akivel az írási procedúra is jobban elnyúlt, jobban, mint az előző lemez esetében. Valószínű, hogy ezért is lett a Gospel egy jóval felnőttebb, visszafogottabb, de még így is nagyon pimasz – és egyben bájos – lemez, amely a néhol negatívabb szövegkörnyezete mellett is képes pozitív összképpel lecsapódni. Hasonló váltásokat már számos alkalommal tapasztalhattunk a pop-punk történetében, talán a legjellemzőbb az esetre a 2002-2004 közötti időszak lehetett. Többek között olyan elfeledett pop-punk zenekarok cseréltek ilyen módon személyiséget, mint a Weak At Best, vagy az újabb bandák egyik legfontosabbikának, a The Wonder Yearsnek egyik legkedveltebb bandája, a Fairweather.

A korábban megjelent Arrows című tétel, a srácok által valaha írt legjobb dal, egyszerűen nincsen párja, sőt a verzékben értelmet nyer a fentebb említett visszafogottság kérdése is: „So I stopped running, started walking instead / It was all in my head / Nothing’s against me / This war was more civil, I realized / I had to, to see from both sides”. A teljes nóta szinte ars poeticai jelzőkkel bír és egy bevezetést ad ahhoz, hogy mire is számíthatunk a Gospel dalcsokrán. A lemez kiváló példája annak, hogy mennyire elválasztódik egymástól a nyugati és a keleti színtér a tengerentúlon. A kaliforniai színtérrel ellentétben a keleti zenekarok igyekeznek néhol keresni a 2000-es évek elején uralkodó emo/pop-punk kereszteződésből szült zenei világot, igaz ebből erős kivételt élvez pl. a massachusettsi Four Year Strong. A Gospel dallamvilágában is megtalálhatóak ezek a hatások, legjobban a Teeth, Summer, Paintings of Paul Revere és az I Locked My Time Capsule négyesében. Ugyanakkor a srácok igyekeztek hűek maradni gyökereikhez is, így a lemez főként az Arrows után felsorakozó tételekkel – kiváltképp a We’re Still Piooners esetében – megidézi az előző album felszabadult hangulatát, de nem feledkezhetünk meg a Life Is Killing Me-ről sem, amely egyenesen a korábbi EP-ek Fireworksét kopogtatja a dobhártyánkon. A letisztult és andalító hangzás lehetővé teszi, hogy a felmerült ötletek a lehető legkreatívabban valósulhassanak meg, ebben nagy szerepet játszott Brian McTernan. Az ember a változatos pop-punk panelek között csak kapkodja a fejét és egyre többször akarja hallani, hisz minden egyes hallgatással tud valami újat adni, valami megmagyarázhatatlant, egy kis időutazást, amelyre mostanában olyan kevesen képesek. Egy igazi „bumeráng-korong”, amely mindig visszatér a lemezlejátszóba.

A srácok jól hallhatóan nem kívánnak követni semmilyen pop-punk irányzatot, ehelyett megöntik maguk elé a bitument és a saját maguk alkotta úton haladnak tovább, nem is akárhogyan! A korong zárótételében a Wild Bunch-ban érti meg a hallgató igazán, hogy miről is szólt ez a lemez a srácok számára: „We all grew up weird enough / To laugh at how we used to be”. Ez egy érett és egyben kiváló lemez. Bátran tudom ajánlani bárkinek, aki egy könnyedebb hallgatnivalóra vágyik. A pop-punk szerelmeseinek pedig egyenesen kötelező, hiszen egy igazi csemege azoknak, akik a színtér kiválóságait az évezred elejétől fogva nyomon követik. Azoknak ez a lemez maga lesz a paradicsom.

9.5/10