Fires of Waco – Old Ghosts Never Sleep

Ezt pedig kár is lenne tagadni, mert valamilyen oknál fogva ezek a dalszövegek és zenei alaphangulatok biztosítják számunkra a lehető legközvetlenebb, leginkább hozzáférhető kifejezőeszközt. Ilyen idézeteken keresztül kiáltjuk a webkettő világába boldog-boldogtalannak minden fájdalmunkat és örömünket, csalódottságunkat és várakozásunkat – épp annak szellemében, ahogy ezek a dalok megíródtak, és ami összefogja ezt az egész színteret. Mert azért lássuk be, az utóbbi két-három évben mind a post-hardcore, mind a screamo, mind a punk rock, mind a modern hardcore összefonódott egy olyan érzelmi és érzékenységi alapú fúzióvá, amit inkább boncolgatni, mintsem szétbontani lehet. És lényegében ezt hivatott hitelesíteni az ausztrál Fires of Waco második nagylemeze is, ami az ősforrásból már csak az At the Drive-Int tartja meg, helyett azonban épp elég tartalmi finomsággal kedveskedik ahhoz, hogy csak úgy átsuhanjunk felette.

Elvégre az 1993-as tűzesetről elnevezett zenekar új nagylemeze nemcsak arra volt hivatott, hogy megugorja a debütalbum Hot Water Music-ihletettségű post-hardcore/punk egyvelegét, hanem hogy lehetőség szerint saját arculattal is felruházhassa új dalait. Ez pedig sikerült is, hiszen az Old Ghosts Never Sleep maradéktalanul összegzi az utóbbi két-három év ide vonatkozó fordulatát, következésképp azzal, hogy a primer zenei források megtartása és érezhetően beható ismerete mellett felzárkózott az új hullám előadóinak magatartásához, mentalitásához és érzékenységéhez. Ez egyben elrugaszkodást is jelent a ragani hagyományoktól, ezt azonban egyáltalán nem sínylette meg az összhatás, sőt: lényegében épp annyira színes és változatos dalcsokrot kaptunk a Defeater és a Miles Away tavalyi ausztrál turnéjának vendégétől, ami valóban leképzi az eddig kialakult hangzásokat, és ha úgy tetszik, az i-re is felteszi a pontot azzal, hogy teljesen szabad átjárást biztosít az egyes műfajok között, mindezt persze az alaphangulat megtartása mellett. Meglepődni pedig nem is nagyon van jogunk, hiszen ausztrál feleink valahogy mindig gyorsabban reagálnak a zenei életben történő új ösvények kialakulására (a legnyilvánvalóbb példa még mindig a Parkway Drive előretörése), és a Fires of Waco is biztosítja azt, hogy innentől valós hullámjelenségként kezeljük az egymástól valóban független, ám hangulatilag valahol mégis egységesen érzelgős zsánerváltozásokat. Persze az ‘Old Ghosts dalai ennek köszönhetően csak nyomokban tartalmaznak saját ötleteket, mert az egyes dalokon belül főként az eddig tárgyalt zenekarok hatása jelenik meg akár a dallamos refrénekben, akár a gitárdallamok természetében, vagy magukban a tempókban – az egyéniséget most a szertekúszó dalokat összekulcsoló kisugárzásban, és abban a koszos megszólalásban kell keresni, ami ha nem is annyira polírozott, mint amennyire más színtérbeli bandáktól megszoktuk, valahol épp ettől hat természetesebbnek, ösztönösebbnek, közvetlenebbnek. És ugyanez igaz a dalokra is, mert az Old Ghosts Never Sleep dalaira vétek lenne rásütni, hogy egyszerű modellkövetések – jóval többek annál, hiszen egyéni, belső indíttatású gondolatokat fejeznek ki egy minden korábbinál szerteágazóbb, összegzőbb zenei közegben, ami egyfelől közvetlen folytatása az In The Wake Of karakterének, másfelől zászlóhordozója annak a ténynek, hogy mostantól már tényleg zsákszámra fognak érkezni azok a friss bandák, akik ezt az egész közeget szeretnék imitálni. A Fires of Waco teljesítményét azonban ildomosnak tartanám elválasztani ettől, mivel van annyira erős, emlékezetes és egységesen magas színvonalú ez a dalcsokor mind beteljesítő tartalmát, mind zenei értékét tekintve, hogy még az utolsók között felírhassuk a nevüket arra a listára, ami ennek a friss hangvételű közegnek az első nagy hullámát teszi ki.

Elég csak meghallgatni a Fractured Faith vészjósló ereszkedéseit, a Polar Bear Clubnak stílusosan integető Ambulance lüktetését és ragani kórusait, netán a Terra Nullius zaklatottságát – valójában egy percnyi üresjárat sincs a lemezen, épp ezért önkényes bármilyen kiemelés vagy figyelemirányítás, elvégre a lemez úgyis megteszi ezt helyettem. Inkább csak attól félek, hogy az új hangzás első nagy karakterei hiába járatosak tulajdon gyökereikben, és hiába ismerik ihletőik érdemeit kellő behatással, az ő közönségük számára mintha valahogy nem mutatkozna erre motiváció. Arra gondolok, amit az előszónál bontogattam, csak nem fejtettem ki eddig: ezek a bandák egyedül érzelmi túltelítettségükben tudtak újat adni a hallgatóságnak, és épp ennek az élménye fogja őket össze egyetlen színtérré, függetlenül attól, hogy mind kiemelkedő dalszerzői vénával és figyelemre méltó dalszövegekkel rendelkeznek. Remélem, hogy a jelenleg tízen- és huszonéves generáció nem elégszik meg ennyivel, és igen is hajlandóságot fog mutatni arra, hogy utána menjen az alábbi zenekarok előzményeinek, mert úgy gondolom, ezek beható ismerete nélkül nem is lehet hitelesen véleményt formálni ezekről a kiadványokról. Ugyanígy az Old Ghosts Never Sleep is az előbbiekben kifejtett sajátosságai miatt válhat megjegyezhető és kiemelkedő anyaggá, és bízom abban, hogy a következő lemezzel a jelenlegi ígéret valós bizonyítékká fog válni, mert kiváltképp izgalmas és sajátos hangzást tudhatnak magukéul. Így hát ne felejtsük el gyökerétől szemlélni a virágot, és ugyanennek szellemében ne felejtsük el azt kellőképp értékelni sem:

10/7,5.