2013. január 21.
Talán nem kell hozzá túl nagy realitásérzék, hogy kijelenthessük: a punk az egyik legalkalmasabb zenei műfaj arra, hogy társadalmunk generációi egymásra találjanak, valamint az egyik legremekebb közeg arra, hogy megleljük egyéni identitásunkat, ismertessük véleményünket a kies külvilággal. A punk rock a '90-es években ért a csúcsra, zenekarok százai alakultak, majd tűntek el, de a punk zenekarok között jellemző az évtizedeket átkaroló élettartam is, amely megerősíti bekezdésünk kezdő állítását: a generációs kapcsolatot, amelynek most mi is részesei lehetünk. Mai gyűjtésünkben a tavalyi év olyan megjelenéseiből csemegéztünk, amely zenekarok (és előadók) azt a bizonyos szűk kört gyarapítják, amelyek már a '80-as, de legfőképpen a '90-es években is alkottak, és remélhetőleg nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ilyen legendás zenekarok új megjelenéseiről írhattunk.
NOFXSelf/Entitled (Fat Wreck Chords) | 2012.09.11. | 6/10
Fat Mike-ék legendák. Ezt még annak is el kell ismernie, aki nem járt jegyben még fiatalkorában sem a punk rockkal, de képes tiszteletben tartani a ’90-es évek egyik legbefolyásosabb punk zenekarát. Ugyan ez már a tizenkettedik nagylemezük (tonnányi EP és kislemez mellett), de egy valami biztos: a nyugati part nagy punkjai valahogy megint nem tudtak elszakadni a gyökereiktől, így a kritikusnak is nagyon nehéz dolga van, hogy mégis relevánsan tudja kezelni külön-külön az egyes sorlemezeket, így most a legújabb, meglepetések nélküli kiadványt is. A Self/Entitled még mindig ugyanaz a recept, amely életre hívta a Fat Wreck Chords nemzedékét (ugye, Fat Mike alapította), ugyanaz a millenniumi hangzás, amelyet a dallamos punk rock hullám után nyertek el teljes egészében és ugyanaz a politikai szellembuborék, komikus szövegvilág adja a dalok-sava borsát, mint tizenöt, húsz vagy akár huszonöt éve. Ugyanakkor érezhetően mintha egy hangyányit visszavettek volna a témaválasztásban a megszokott hozzáállásukból, hiszen a Coasteren megemberesedve (ahol azért a Tegan and Sara-t még poén tárgyává tették), mintha nem hoznák azt a szintű politikai attitűdöt, mint a War on Errorism vagy a Wolves in Wolves’ Clothing ezredforduló utáni lemezeken. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy olyan punkok lettek, akik már tesznek az egészre: már a nyitótételben (72 Hookers) arról értekeznek, hogy hogyan lehetne kurvákkal megállítani a terrorizmust vagy a háborúkat, de lehetne folytatni a sort a drogos anyukáig és a gyermekvédelemig. A tempót viszont ezúton is tartani tudták, ugyanakkor kicsit szomorú, hogy stilisztikailag ez lett az egyik leghaloványabb NOFX produkció, személy szerint sajnáltam, hogy a legutóbb, Coasteren is jól elsült ska betéteket (pl. Best God In Show) ezúttal kihagyták. Pozitívum viszont a nosztalgiafaktor, a természetesség és az, hogy még mindig fenntartható a példa, hogy punk az egyik legkompatibilisebb műfaj generációk összemosására. A NOFX-nek pedig egy közepes lemezhez nagyon meg sem kell erőltetnie magát, és bizony, a pubertáson túl is van élet. – Budai Benjámin
FORGETTERSForgetters (TSFT Records) | 2012.11.20. | 7/10
Ami a megújult Bob Mould a poszt-hardcore-nak, az Blake Schwarzenbach (Jawbreaker, Jets to Brazil) a punk rocknak. Egy zseniális fickó, aki az emo/punk (rock) klasszikus Jawbreaker után őrülten kutatta a lehetőségeit annak, hogy hogyan lehet az indie rockot a lehető legkülönbözőbb körülmények között megpiszkálni úgy, hogy az eredmény kellően minőségi legyen. Ahhoz képest, hogy 2012 elején még arról mentek a pletykák, hogy 15 éves szünet után újjáalakul a Jawbreaker, Blake kitartott 2009-ben elkezdett projektje, az ex-Against Me! dobossal, Kevin Mahonnal alapított Forgetters mellett. A zenekar első nagylemeze, a karakterdefiniáló Self-Titled egy megfáradt zenész lelassult, de egyben le is tisztult zenei világát és elképzeléseit kívánkozik bemutatni, amely egyben mérhetetlenül sok nosztalgiafaktorral rendelkezik azon öregrókák számára, akik a ’90-es években hagyták hátra az iskolapadot. A nagylemez koncepciója felettébb vegyes: Blake-ék igyekeztek elhagyni az erőteljesebb kitárulkozást, amely olyan gitártechnikai azonosuláshoz vezetett, amelyet egyszerűen egy poszt-Jets to Brazil jelzővel tudunk illetni, hiszen az embernek olyan érzése van, mintha az Orange Rhyming Dictionary-t némileg haloványabban hallaná vissza. A többi dalban viszont egyértelműen egy középtempóban (néhol viszont már egészen lassan) hempergő, kifejezzen személyhez szóló indie rock lemezt hallhatunk, amely egybegyűjti hangzásában a Jade Tree heréltebb felét, felöntve a Dischord Records önismeretesebb felével, de ezzel nincsen semmi baj – egy kis Jawbox sosem lehet probléma. Kicsit személyes vélemény, de én egy kis gótikus érzelmi világot is kihallottam a dalokból (Turn Away, Die By Your Own Hand stb.), olyan előadók ugrottak be, mint Peter Murpy vagy a Joy Division, de ezt felírom annak a ténynek a számlájára, hogy Schwarzenbach mindig is a melankolikus zenei önkifejezés egyik nagy követője volt és még most is az. Véleményem szerint az egyik legjobb „esti lemez”, amely 2012-ben megszületett, sötét és néhol kísértően kétségbeesett atmoszférája az egyik legmegindítóbb zenei élmény a tavalyi évből. Így én bátran tudom ajánlani, de főleg az idősebb korosztálynak. – Budai Benjámin
BOUNCING SOULSComet (Rise Records) | 2012.06.12. | 6/10
Azt szinte mondanunk sem kell, hogy húsz éven túl alkotó punk zenekar mekkora tiszteletet is képes kiépíteni maga körül, s ez a Bouncing Souls esetében sincsen másképpen, hiszen a Greg Attonito által vezetett zenekar fennállásának 25. évfordulóján is egy lemezzel jelentkezett, amely egy újabb támpont arra, hogy a csapat esetében teljes mértékben releváns ez a jelző. Ezt pedig egy kritikus nyugodt szívvel jelentheti ki: hiszen ahogy a punk rock úgy a deszkás punk és a pop punk is sokat köszönhet a zenekarnak, olyan zenekarokhoz hasonlóan, mint a Pennywise, a Bad Religion vagy a NOFX, szinte képtelenek a közepes minőségi szint alá esni. Persze, a zenehallgató egyből felkapta a fejét a tényen, hogy a Rise Records punkigazolási-hulláma őket is elérte, így a Cometet már alapjaiban egy bizakodó, de másik oldalon előítéletes várakozás előzte meg. A The Gold Record óta nem jelentkeztek új anyaggal (ez hat évet jelent!), ráadásul a Lean on Sheena című dal a mai napig az egyik legszentimentálisabb punk dal (és legfőképpen a hozzá készült klip), ami az új évezredben készült. Talán emiatt is érzi azt az ember a Cometet hallgatva, hogy igen-igen ez is egy remek nyári lemez, tele energiával, de valami hiányzik. A Maniacal Laughter, a Hopeless Romantic, a How I Spent My Summer Vacation és a The Gold Record tele voltak akkora dalokkal, hogy az ember nehezen tudja eldönteni, hogy melyik lemezhez is nyúljon igazán. Hiába ugyanaz a punk rock közeg, illetve a lemezről-lemezre történő egyéb (deszkás punk, pop punk) befolyás, valahogy a banda mindig képes volt olyan változatos dalokat írni, hogy a hallgató mindig csak csettinteni tudott. Ez a baja főleg a Cometnek, hogy hiába kapcsoltak egy hangyányit feljebb a sebességben 2006-hoz képest, a változatos és emlékezetes pillanatok javarészt elmaradnak ezen a korongon. Egy valami azonban biztos: még mindig nagyon hangulatos, amit csinálnak és most sem írtak egy rossz lemezt, egyszerűen hiányzik az a kis plusz, ami megvolt a régebbi anyagokban. S ezt most itt nem próbáljuk meg a Rise Records nyakába varrni, egyszerűen csak kicsi húzzuk a szánkat, de nem haragszunk. – Budai Benjámin
GREEN DAY¡Uno! / ¡Dos! / ¡Tré! (Reprise) | 2012 | 6/10
Az ember azt hinné, hogy a Green Day már nem tud kitalálni semmi újat, erre kiadnak egy trilógiát. Magyarul három lemezt mindössze néhány hónap leforgása alatt. Először is teljesen jogos kérdés az, hogy ennek vajon mi értelme van, másrészt meg talán a mennyiség helyett a minőségre kellett volna fektetni nagyobb hangsúlyt, de mivel a banda az utóbbi időben szeret forradalmárként tetszelegni, ezért ők három nagylemezt is kiadnak, mert egy már biztosan unalmas lenne. Az ¡Uno! első akkordmenetéből akkor is kiderülne, hogy melyik zenekar albumát hallgatjuk, ha épp egy mondjuk 15 évig tartó kómából ébrednénk fel – a trilógia első darabja egyébként messze a legerősebb, a főleg garage-rock hatásokkal operálni próbáló ¡Dos!, vagy a végig teljes mértékben középszerű ¡Tré! elmarad tőle. Az egyes korong nyomokban még emlékeztethet tehát minket arra, hogy milyen volt a banda, amikor még tudtak igazán jó dalokat írni, de sajnos itt is leginkább néhány részletnél kaphatjuk fel a fejünket, akkor is főleg azért, mert olyan „valamelyik lemezen már tuti hallottam” érzésünk van. Mindenesetre valamivel erősebb, mint az indokolatlanul túlhype-olt American Idiot, a 21st Century Breakdownra, pedig kényelmesen köröket ver. A kettes lemez egyszer még könnyen hallgatható darab, de rövid időn belüli hallgatását célszerű mellőzni, kivéve ha Foxboro Hot Tubs rajongók vagyunk, ugyanis ezt az albumot az elvileg side-project első albuma folytatásának szánták (mondhatni a ¡Dos! már mindjárt két lemeznek is a folytatása egybe)n. A trilógia három címét valószínűleg azért választották így, mert biztosan érezték ők is, hogy az utolsó lemez nagyon ¡Tré! lett (haha): sajnos érződik, hogy ide egyértelműen azok a töltelékdalok kerültek, amik valamilyen (főleg minőségi) okból kifolyólag nem fértek fel az első kettőre. – Vincze Csaba
MXPXPlans Within Plans (Rock City) | 2012.04.19. | 7,5/10
Az elődeikhez képest rettentően gyenge Panic és Secret Weapon után az MXPX a Plans Within Plans című új koronggal röpke öt éves pihenő után végre visszatalált arra útra, ami igazán az ő világuk: alapvetően gyors, fogós dallamvilágú dalokkal operálnak az új lemezen. A nyitó Aces Up lefekteti az alapokat: szélsebes tempó, igazi, hamisítatlan Mike Herrerás dallamok, ismerős vokáltémák a háttérben. A következő, Screw Loose a banda legmerészebb visszanyúlása a kezdetekhez, hiszen egy alig több, mint egy perces tételről beszélünk, három akkorddal, arcba mászással. És ahogy halad előre a lemez, újra és újra slágerekbe botlunk. Nincs üresjárat, a korong visszarepít minket a Life in General – Slowly Going the Way… albumok legjobb pillanataihoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy az előző albumok sikertelensége miatt a biztosan bevált recepthez nyúlnának, hiszen míg a már említett korongok a felnőtté válás rögös útjain születtek, addig itt nagyjából a már említett korszak kiértékelése történik. Összességében az MXPX húzott egy merészet ezzel a visszatekintő aspektussal, de talán még őket is meglepte, hogy ekkora telitalálat lett belőle. – Vincze Csaba
THE OFFSPRINGDays Go By (Columbia) | 2012.06.26. | 5,5/10
Épp úton a Fluff Festre sikerült először hallanom az új The Offspring lemezt, és első hallgatásra azt mondtam, hogy nem rossz, van esélye még néhány hallgatásra. Ami azért is meglepő, mert az utolsó két albumnak mindössze egy-két lehetőséget adtam – a Splinter tele volt unalmas önismétlésekkel, a Rise and Fallon meg bár volt két-három jó szám, de abban az időszakban ez nagyon kevés volt ahhoz, hogy legyen okunk folyamatosan újrahallgatni őket. A sorozatban kilencedik nagylemez, a Days Go By sem okoz csalódást, ugyanis egy teljesen tipikus Offspring lemez annak minden előnyével, és hátrányával – sosem akartak, vagy mertek (ki tudja?) változtatni a bevált sémán. Az indító The Future is Now annyira klasszikus értelemben vett Dexter Holland iromány, hogy bármelyik korábbi anyagra ráfért volna, annyiszor hallotta már az ember. A szöveg kicsit mélyebb, komolyabb, természetesen a szokásoknak megfelelően. Azért vállaltak a srácok egy merészet is, ugyanis a Turning into You című dalban nagyjából tökéletesen elloptak mindent a Rise Against Ready to Fall című nótájából. Ügyesen egyébként, de rendkívül pofátlanul. És akkor már ne menjünk el amellett sem, hogy a banda közel harminc éves múlttal a háta mögött, képes volt megírni a lehető legbugyutább dalukat (Cruisin’ California), pedig erre azért volt korábban kísérlet bőven (pl. Original Prankster). Ez a dal elvileg a mainstream popzenei ipar paródiájának készült, de igazából a lemezeladásokat várhatóan pont ez fogja menteni valamennyire, mert a korong alapvetően a komolyabb témákkal operál(na), de ez, majd az I Wanna Secret Family „party sláger”, ill. az OC Guns című dal tökéletesen tönkreteszik az egészet. Arra aki, nem számokra, hanem a lemezhallgatásra esküszik, ezáltal valószínű kerülni fogja a Days Go By-t, aki viszont nem, a jobb dalokat keresse ki magának, mert tényleg van pár hallgatásra érdemes tétel. – Vincze Csaba
MATT SKIBA & THE SEKRETSBabylon (Superball) | 2012.05.08. | 7/10
Az első hallgatás után úgy voltam Matt Skiba & the Sekrets Babylonra keresztelt nagylemezével, hogy ez akár a This Addiction című Alkaline Trio folytatása is lehetett volna, vagy akár egy B-oldalas válogatás az arról a lemezről lemaradt dalokból (az albumon egyébként közreműködik Hunter az AFI-ból, ill. Jarrod Alexander többek között a The Suicide File-ból). Skiba a válása óta mondhatni nincs a topon, amit állítólag komoly mennyiségű hallucinogén anyaggal szokott kezelni, és amit az elmúlt években koncerten láttam belőle, sajnos nem a kiegyensúlyozott, jó kedélyű harmincas benyomását keltette. Tetőfoka ennek általában az volt, hogy a szám közepén abbahagyta a játékot, és az erősítőjén lévő borosüveggel randizgatott, esetleg minden ok nélkül kihagyta az éneklős részeket, amiket szerencsétlen Dan próbált pótolni, ha épp fel volt rá készülve. Ezt az albumot úgy indítottam el, hogy biztos voltam benne, hogy egy sötét hangulatú, depresszív korong vár majd rám, és nem is kellett csalódnom. Említettem a főbandával kapcsolatos hasonlóságot, ami a vártnál még talán feltűnőbb is lett, ezért az a legnagyobb bajom ezzel a projekttel, hogy ezeket a dalokat nagyjából lehetetlen lesz élőben elkapni. Pedig van bőven slágergyanús szerzemény a lemezen: ott van pl. a klipes Voices, a You, vagy az akusztikus Angel of Deaf. Hangulatilag erősen érvényesül a 80-as évek poszt-punkja, ill. a szintetizátor gyakori használata miatt a már említett kor dance zenéje is. Érdekes, kísérletező, de jól megírt album a Babylon, erős Alkaline Trio utánérzéssel. – Vincze Csaba
