Felemás Armageddon – Motionless in White: Scoring the End of the World

Leírtam, elmondtam már kismilliószor, most újra kijelentem: a világ jelenleg egy piszok szar hely. Az aktuális állapotok tragikusak, kilátástalan a jövő, és nem tudni, hogy mi öl meg minket először, a természet vagy a rohamos tempóban fejlődő mesterséges intelligencia. A lényeg viszont, hogy ez a topic kiváló alapanyagként szolgálhat olyan zenekarok számára, mint mondjuk a Motionless in White, akik nem is aprózták el, és hatodik nagylemezükkel meg is próbálták megkomponálni a világvége aláfestő zenéjét. Ha egyetlen szóval kéne jellemeznem a Scoring the End of the Worldöt, akkor azt mondanám, hogy identitászavaros. A srácok hiába híresztelték, hogy ez az első állomása a banda új fejezetének, látszólag nem igen tudják elhagyni ezt a már-már Scooby Doo-szintű szörnyeskedést/horrorkodást. Ez pedig egy ide-oda csapongó, brutális eszköztárral dolgozó, helyenként egyenesen követhetetlen lemezt eredményezett, amit hallgatván joggal merült fel bennem a kérdés:

véletlen nem egy válogatásalbumot raktam be, rajta hat-hét, egymástól gyökeresen eltérő zenekarral?

A Scoring’ már a megjelenés előtt elhúzta a legaljasabb, mégis marketing szempontjából legéletképesebb mézesmadzagot: kiszórta szinglikként a lemez legerősebb alappilléreit (oké, itt most a bandához mérten beszélhetünk erősségről). Míg a Cyberhex és a címadó mérsékelten kísérletezős, addig a Masterpiece egy óriási, hidegrázós ballada, a Knocked Loose-os Bryan Garrisszel közös Slaughterhouse pedig egy olyan puritán durvulat, amihez foghatót a zenekar talán csak elvétve eresztett el. Mi marad tehát ezeken kívül a lemezen? Kilenc dal biztosan, és egy rakat kikacsintgatás, műfaji hullámvasútazás, popkultúrális utalás, ja, és mindemellett még jön egy általános politika- és társadalomkritikus mondanivaló kizsákmányolásról, klímakatasztrófáról, mentálhigiénéről. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez akkor is tömény lenne egy “csak” industrialos metalcore lemezhez képest, ha nem lenne 50 perc hosszúságú, mint esetünkben.

A hangszerelés amúgy rendben van, az új bőgős és dobos hozza az elvárt teljesítményt, a hangzás is odavág. Chris Motionless még mindig óriásiakat tud énekelni, csak ne erőltetné folyton ezt a fránya rappelést, amit egyszerűen képtelen beintegrálni az adott dalokba. Valahogy mindig olyan helyre kerül, ahol egyszerűen értelmét veszti az egész. Így már evidenssé válik, hogy nem kevés nu metal-hatás érződik a lemezen, de ez annyira nem is meglepő, a srácok már korábban is kacérkodtak ezzel a hangzással. Az viszont már kevésbé feldolgozható, hogy egy elektronikától düledező, fehérjeporral nyakon öntött nyitánytól (Meltdown) hogy jutunk el a csordavokálos, egymásba kapaszkodós, izzadtságszagú, motorostalálkozós riffekig (Red, White & Boom, amit a beartoothos Caleb se tud megmenteni), pláne úgy, hogy közben még Michael Jackson (!!) előtt is fejet hajt a brigád, illetve pályatársaikat, az Ice Nine Killst is lépten-nyomon kihívják egy “ki tud klisésebb horrorsztorit rittyenteni?” versenyre. Tény, hogy az album egy pillanatig sem lesz unalmas, de más az, ha valamit koherens tartalommal töltesz meg, vagy kallódó, heterogén fillerekkel. Közepesen csalódást keltő még a zárás, hiszen a címadó került oda értelemszerűen, és már a megjelenés előtt is tapasztalhattuk, hogy az sajnos nem egy gigászi trekk – a katarzist keltő címe és Mick Gordon vendégeskedése ellenére sem -, és ebből következvén el is marad a szájtátás. Egy Masterpiece vagy Cause of Death fináléval jobban oda lehetett volna pörkölni a “stáblistának”.

A Motionless in White bebizonyította, hogy nem csak a feltűnő külső jegyekről szól ez a zenekar, és igenis tudnak merészek lenni, ha akarnak. Kérdés, hogy akarnak-e. Születtek jó dalok a Scoring the End of the Worldön, de összességében óriási biztonsági játékot játszik a brigád, olyan, mint egy úszógumis, térd- és könyökvédős, búvárszemüveges kölyök a homokozó szélén. A másik probléma, hogy ideje lenne választani, hogy most akkor gothulnak vagy kiberkednek, na nem mintha nem működne egyszerre a kettő, csak nem túl komolyan vehető az eredmény. Nyilván ez a rajongótábor (még inkább) felosztásával járna, de ezeket a lépéseket meg kell tenni, ha nem akarjuk, hogy idő előtt elkopjon az arc- és a szemfestés. 6,5/10