Fékezhetetlen düh és elsöprő zűrzavar – Magrudergrind-lemezkritika

A beszédes nevű amerikai Magrudergrind 2002 óta íródó története tökéletes példa arra, hogy hogyan válik egy zenekar kiemelkedővé a saját stílusában. A banda már a 2006-ban a Shitstormmal közösen kiadott spliten jócskán kimutatta a foga fehérjét, majd a 2007-es Rehashed lemezüket követően egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, amit a rá két évre megjelenő self-titled album csak még jobban felerősített. Akkor még nem lehetett tudni, hogy vajon milyen irányba mennek tovább, és elég sokat is kellett várni egy újabb hanghordozóra, ám az évek bizony őket igazolták. Több mint egy évtized alatt a zenekar neve összeforrt a minőséggel, az elsöprő irammal, a könyörtelen káosszal. Ezeket az elemeket a nemes egyszerűséggel csak II névre keresztelt új korongon is továbbvitték, és ez a megalkuvást nem tűrő magatartás bizony imponáló.

Az a fajta elemi zűrzavar, amit lemezről lemezre ránk szabadítanak, az előző anyagokhoz képest a II dalaiban ezúttal letisztultabb formában jelenik meg. A Magrudergrind különlegességét adó fokozatosan kiteljesedő káosz nyomán keletkező atmoszféra a másodperc törtrésze alatt beszippant és felemészt. A számokból sugárzó harag és frusztráció, a felemésztő agresszió egy megállás nélküli folyammá növekszik, amit az anyagon előforduló kisebb-nagyobb váltások csak még jobban kiéleznek. Az egyedi lendület, a gyors váltások, a mélyre hangolt, darálós gitártémák, a tempók sajátos lüktetése egy kivételes dinamikát kölcsönöz a lemeznek. Dobos téren váltás történt, az eddigi lemezeken embertelenül aprító Chris Moore helyett ezúttal Casey Moore kalapál, aki szintén hozza az ilyenkor elvárható szintet. Az album hangzásáért Kurt Ballou (Converge) volt felelős, ám a self-titled lemezhez képest most egy kissé erőtlenebb lett az összkép. Emellett a II kevésbé változatos is, az előző albumról kiemelkedő Bridge Burner jellegű darabok sajnos a háttérbe szorultak, ellenben sok mindenért kárpótol bennünket a zsigeri, gerinctörő blastbeatparádé, ami a lemezen fogad minket, és így is bőven találunk az anyagot kapaszkodót. Egy ilyen üde színfolt a Husayni/Handschar című számban feltűnő Joe Denunzio az Infest zenekarból, akinek a hangja tökéletes párost alkot Avi Kulawy magasabb hangfekvésű, lélekfacsaró orgánumával. Szintén említésre méltó darab az anyag leghosszabb száma, a változatos tempójú Black Banner is.

A srácok ezúttal sem fogták vissza magukat és hoztak egy kíméletlen albumot, ám az eddig csúcsra járatott kirobbanó lendületet, arcletépő fellépést ezúttal nem tudták tovább fokozni. De becsületükre legyen mondva, így is egy tisztességes, minőségi anyaggal lepték meg az oly régóta várakozó nagyérdeműt. 7,5/10

Aki pedig arra vágyik, hogy élőben is kiszipolyozzák a lelkét, az mindenképpen menjen el ma a Dürerbe, ahol a Magrudergrind a Primitive Man, az Another Way és a Ghostchant társaságában koncertezik.