Fekete mise, avagy a Thy Art Is Murder megmutatta, mit lehet szeretni a deathcore-ban

Bevallom őszintén én néhány évvel ezelőtt teljesen értetlenül álltam a zenekart körülvevő hype előtt, rám egyáltalán nem hatott olyan letaglózó erővel a Hate című sikerlemezük, mint a rajongókra, így egyáltalán nem is vártam sokat az új kiadványuktól. Épp ezért is csalódtam rendkívül kellemesen az új dalokban, mert már az első néhány szerzemény meggyőzött arról, hogy igenis tényleg helyük van a műfaj éllovasai között. Nem sokat változtattak a már bevált recepten az előző dalcsokorhoz képest, ugyanúgy megkapjuk a szokásos deathcore tekeréseket és blastbeateket, amiket rendszerint egy-egy falrepesztő breakdownnal zárnak le, mégis sikerült nekik a saját hangzásukat egy kicsivel továbbfejleszteni, leheletnyivel több hangulati elemet belecsempészve a zenéjükbe (gondolok itt pl. az Emptiness nyitó dallamára, vagy akár a Holy War rendkívül nyugtalanító kezdésére). Ezek az apróbb, de annál értékesebb pillanatok segítenek fogódzkodót találni a folyamatos darálás közepette, szusszanásnyi időt adva a keményebb részek között, amik viszont tényleg kíméletlenül letépik a fejünket. Annak ellenére, hogy a BPM-számlálót rengetegszer kiakasztja a korong, mégis valahogy sikerült nagyon fogós és emlékezetes témákat írniuk a srácoknak, a Coffin Dragger például számomra az év egyik legjobb deathcore dala, már a kezdő riff a maga egyszerűségével falakat lenne képes robbantani, és ezt tetézik egy nagyon eltalált duplázós bunkózással is. Az egyetlen vendégszereplés is ebben a tételben található, nem kisebb név ugrik be néhány sor (egyébként nem valami észvesztő) üvöltözésére, mint a Parkway Drive frontembere Winston McCall. A hangzás természetesen hibátlan és tökélyre csiszolt, de egy ekkora zenekarnál mint a TAIM ez már nem is lehet kérdés, letaglózó erővel dörrennek meg a hangszerek, főként a mázsás dobhangzás az, amit ki tudok emelni. Fontos láncszem a zenekarban az énekes CJ karaktere, rengeteget hozzátesz markáns kiállásával és brutális hangjával az összképhez, illetve a szövegei is elég kényes témákat boncolgatnak (amire rátesz egy lapáttal az elég nagy port kavart borító is, aminek egyébként van egy cenzúrázott verziója is). Nem finomkodik a témaválasztásnál, a lemez dalszövegeinek egészére jellemző az általános emberiség és egyház-utálat, ami nem korlátozódik csak a „szokásos” antikereszténységre, a Holy Warban például egységesen szólal fel a bármelyik vallás által „kiharcolt” háborúk ellen.

Abszolút kellemes hallgatnivaló az új Thy Art Is Murder lemez, a stílus szerelmeseinek valószínűleg azonnal az idei toplista elejére fog ugrani, de aki egy kicsit is fogékonyabb a deathcore-ra, az is nyugodt szívvel tehet vele egy próbát, egész biztos, hogy nem fog csalódni. 8\10