Feast For The Crows – When All Seems To Be Burned

Mit lehet egy zenekarról elmondani, amiről már az első ajánlások is úgy szólnak, hogy metalcore Heaven shall Burn és In Flames hatásokkal? Tapasztalatlanabb olvasók, hallgatók nyilván ujjonganak, kőkemény dallamokkal átszőtt zenét várnak, nem alaptalanul. A tapasztaltabbak viszont felszisszennek, hogy már megint? Nos, igen. A német Feast The Crows bizony már megint megcsinálta. Már megint azt, amitől oly sokan már viszolygunk. Ha túl tudunk lépni a svéd mesterek által inspirált, és agyonig lerágott csont érzését keltő zenén, rájöhetünk, hogy adva van egy lemez kilenc piszok erős nótával, amik eredetiséget ugyan nem tükröznek, nem hemzsegnek az eredeti ötletektől, viszont van benne kakaó bőven, tudás is, és alapvetően ez egy jó lemez. Lenne, ha nem hallanánk minden évben húszat ebből.
A lemez a Rape Of Harmonies stúdióban készült, ott ahol korábban a Fall Of Serenity és a Heaven Shall Burn is rögzített lemezeket, hőseink jelen esetben Ralf Müller és Alexander Dietz keze alatt, míg a végső hangzását Patrick W. Engel által nyerte el. Nekem ugyan ezek a nevek semmit sem mondanak, de tény, hogy jó munkát végeztek, még ha a metalcore standard-ekből nem is emelkedik ki.
Adott egy fiatal német zenekar első nagylemeze tehát, ami emlékezetes, maradandó pillanatokban nem, kiváló stílusgyakorlatokban viszont bővelkedik. Tulajdonképpen a lemez 36 perce úgy robogott végig fölöttem, hogy fel se tűnt. Elkezdődött, majd vége lett anélkül, hogy felkapnám a fejem. Persze nem rossz lemez ez, vannak fogós gitártémák, dallamok, az énekes a tüdejét is beledolgozza a mikrofonba, néhol tipikus HC kiállások, vokáltémák is felütik a fejüket, igaz csak 1-1 sor erejéig, jól ismert svéd riffek sorakoznak, keverednek az Amerikából importált groove-okkal, súlyos, ugrálós HC/metal ötvözetekkel. Más részről viszont dicséretes, hogy nincsenek érzelgős, emós kiállások, a dallamok szikárak, szárazak, és az egésznek van súlya, tartása. Néhol kicsit kilóg a lóláb, de manapság hol nem? Debütálásnak ebben a túltelített mezőnyben viszont nem rossz.
Intenzíven, dühösen kezdődik a lemez a tipikusan HC-s címmel megáldott Hope Dies Last-tal. Gyorsan kezdődik, majd középtájt szaggatott, lassú riffelésre vált, majd vissza. Kissé At The Gates, korai Dark Tranquillity ízű nóta, remek szólórésszel.
Ezen az úton halad a Take It Back, ez már vegytiszta svéd acél, bár egy kis metalcore-os szaggatást ide is becsempésztek, pusztán a műfaji előírások miatt. Ettől függetlenül a nóta jó, sőt! Nem titok, a srácok németek, a legnagyobb koppintó nemzeti fiai. Németország a germán thrash-en és a Rammstein-on kívül még nem sok mindent vitt sikerre a zenében világszerte, ez most sem fog sikerülni, bár kétségtelen tény, hogy jobbak néhol, mint amerikai kollégáik, főleg ami a skandináv dallamok implementálását illeti.
Egy jó ötletre, riffre épül a Tears is, gyors, headbangelésre késztető dal, még mindig inkább death metal, szemben a következő Fading Memories-al, ami második legrövidebbként kevésbé a kidolgozott dallamokra, szólókra alapoz, sodró lendületű HC/metál tétel, a végére azért belecsempésztek egy kis svéd ízt még, a biztonság kedvéért.
Lassan bontakozik ki a Feast for the Crows, egy dobra épülő felvezetést követően indul az egész, a Hatebreed-re emlékeztető kemény HC részek keverednek a klasszikusabb metál iskola dallamaival.
A Skycleaver-ben olyan, mintha maga Roger Miret vokálozna az Agnostic Front-ból, persze nem. Ez az a pont, ahol a lemez kicsit ellaposodik, mert bár jó szám ez, de lényegében ugyanaz, mint az előzőek.
Jól esik ezek után az Abandon, amit nem nyújtanak sokáig, intenzív hardcore-metál döngölés két és fél percben.
Nem különösebben pöcsölős a A Cell a Door sem, tolják az arcunkba a metált elég rendesen, a dallamos gitárok a refrénnel együtt elég jók, a középtempós részek hol death metalosan őrölnek, hol metalcore-osan szaggatnak.
Végezetül a Realizing the Demise támad, őrlő óskandináv riffekkel, és a végig kíméletlenül acsarkodó vokállal, amit csak rövid időre tör meg egy beszédszerű közjáték. Tipikus utolsó dal, erős kezdéssel, majd középen leállással, amiből az utolsó roham bontakozik ki, még Roger Miret német hangja is belép kis időre.
Nem bíztak semmit a véletlenre, 9 szám, alig 36 percben, bár néha még így is egysíkúnak tűnik. Mindenesetre erős kezdés egy fiatal zenekartól, a képek alapján ők sem sokkal lépték át a 20-at.

8/10.