2007. november 20.
Tracklist:
1. Immortal Kingdom 04:47A német banda a megboldogult Contrition romjaira építkezve kezdte meg pályafutását 1998-ban, első kiadványuk, a Smoldering Doom mindössze 500 példányban jelent meg bakeliten egy kis hálószoba kiadó, az x83x jóvoltából, majd pár évre rá végül CD formátumban is elérhetővé vált. De ezen kívül volt még a Heaven Shall Burn-nel egy split-jük, és egy útkereső demo is, Demonstration Tracks 2000 címen, valamint a Grey Man´s Requiem, a Royal Killing és a Bloodred Salvation nagylemezek. Szóval nem épp kezdőkről van itt szó, és időközben egy Dismember-rel közös Európa turné is dobott a lendületükön, valamint klub-, és fesztiválfellépések sorozatával próbálták magukat beljebb tolni a köztudatba, többek közt a Vader, a Malevolent Creation, a Behemoth, a Dimension Zero, és a Dew-Scented (Leif szerepelt is a Bloodred-en) legénysége előtt szántva a deszkákat, sőt, a Hate Eternal előtt már Magyarországon is bizonyítottak. Ebből a névsorból is kitűnik, hogy inkább a zordabb muzikális éghajlat alatt érzik a srácok otthonosan magukat, ám a The Crossfire borítójára elődjéhez hasonlóan a Lifeforce matricája került. Eddig nem sikerült a fiataloknak igazán kiemelkedő anyagot alkotniuk, bár van egy stabil közönségbázisuk, főleg a hazájukban, s amúgy ügyesek is a hangszereiken — ám mindvégig megmaradtak a fősodor árnyékában. Lássuk, változott-e valami 2007-re.
A külsőségekre pár pillantást vetve konstatáljuk, hogy jó újra azzal a tankos megoldással szemezgetni, amelyet már a Marduk és a Malevolent Creation is felhasznált korábban, igaz eltérő színvilágú környezetbe átültetve. A zenét hallva pedig azt kell, hogy mondjam, első körben bizony lehet, hogy seggre ültet az agresszió, ugyanis a Fall Of Serenity hangzásában ugyanúgy ott van az a húsba maró fékezhetetlen düh, amit a honfitárs Heaven Shall Burn hallgatása közben tapasztalsz, ám az már az elején feltűnik, hogy hőseink a nyaktörő svédes hatású death metalt alkalmazzák jóval nagyobb dózisban, mint a ’core elemeket. A további hallgatásoknál pedig, hogy valami hiányzik innen, amitől úgy istenigazából odavágna a Kereszttűz. Ettől valahol elveszik az a csontdaráló hatás, amit Marcus Bischoff-ék esetében megfigyelhetünk. Tömény az album, nagyon, valahogy úgy, mint a korábban fel-, majd el is tűnt svéd The Forsaken esetében, azaz itt is megvan az agyszaggató hangzás, ám a tartalom pár hallgatás után, odafigyelve, már kevésbé ilyen meggyőző. Ugyanaz az ujjgyakorlatnak is betudható, technikai tudást nem, de bármilyen nemű többlettartalmat nélkülöző muzsika ez, mely remekül funkcionál koncerteken, bemelegítőnek, ám semmi, a tömegtermelésben megkülönböztetett figyelmet kiérdemlő momentumot nem tud felmutatni, ami alapján a premier ligába kerülhetnének, s beugrana kapásból bárkinek is a CD, mint a stílus egyik fontos állomása. Pedig zeneileg vannak jó pillanatok, elkapott váltások, mint például a címadó The Crossfire blast részei, szólói, vagy az A Whore Called Freedom szinte nordikus begyorsulása, és katonás dobpergésre építkező záró dallamai, és a Knife To Meet You sodrása is az erősebb pillanatok közé tartozik. Ám, több tételben is előfordul, hogy egy-egy általuk elkapottnak, fogósnak érzett svédes gitárdallamot ismételgetnek elég sokszor, néhol ’core-os bólogató, néhol sebes zúzda részekkel megtörve, a zárásban pedig visszatér ugyanaz a gitárdallam, csak sebes duplázó-szőnyeget tesznek alá, és az egyhangú üvöltés (John Gahlert) is átmegy egy fokkal durvábba. Ráadásul, elég sok helyen érzem, hogy túlnyújtották a dalokat, és nem ártott volna fél percet lefaragni belőlük, és sebesség tekintetében sincs túl nagy kilengés egyik véglet felé sem. Szóval, betonoznak a fiatalok keményen, ám nem érzem, hogy a promószövegben említett változások a zenekari felállásban új szintre emelték volna muzsikájukat. Agresszívnek agresszív, ám még a Funeral Eclipse-ért sem tudok úgy lelkesedni, mint ők, Sabina Classen (Holy Moses, Temple Of The Absurd) vendégszereplése szinte egy sor elkántálására szorítkozott, és túl sok pluszt nem tesz a dalhoz.
A hiba lehet, hogy bennem van, hisz a keverési / masteizálási feladatokhoz nem kisebb nevet, mint Dan Swanö-t (Bloodbath, korábban Katatonia dobos, Edge Of Sanity, Nightingale, Pan Thy Monium, Karaboudjan projekt, stb, valamint stúdiós munkálatokban többek közt a Nasum és a Coldworker mellett is feltűnt) sikerült megnyerni maguknak. Ám valahogy a piszok nagy zúzás ellenére sem sikerült meggyőzniük a srácoknak; a Fall Of Serenity érzésem szerint egy kicsit olyan, mint egy anyuka kedvence vásott kölyök, a bizalom már sokadszorra van megszavazva neki, ám a beváltásához fűzött remény továbbra is csak a levegőben lóg…
52 %
