Fall City Fall – Victus

Tracklist:

01. St. James
02. Dissentipede
03. Anxiety Attack
04. Bitter To The End
05. Lovebirds
06. Many Masters
07. Many Lives
08. Shallow Believer
09. Dead Saints
10. Taken
11. Victus

Műfaj: Kaotikus metalcore

Támpont: The Chariot, The Dillinger Escape Plan, Norma Jean

Hossz: 28:28

Megjelenés: 2013. január 22.

Kiadó: Victory Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Az utóbbi két-három évben a Victory Records kezdte átvenni a Rise Records szerepét abban az értelemben, hogy az új igazolásaik alulról súrolták az ultragagyi kategóriát, ezt pedig egy amúgy sem acélos lineuppal nem nagyon engedhetné meg magának egy kiadó. Az viszont említésre méltó, hogy a nagyoktól tanulva ők is kiválóan tudják a szart csomagolni és a marketingesek álmának számító zavarodott, önmagukat kereső tinédzserek torkán a harmadik The Bunny The Bear lemezt is sikeresen letapossák, míg az olyan bandák, mint a Fall City Fall - akikben lenne egy kis potenciál, hogy nagyot alkossanak -, alig kapnak figyelmet.

Egyelőre sajnos csak lehetőség szintjén beszélhetünk róluk is, hiszen annak ellenére sem akar összeállni teljesen a kép, hogy ez már a harmadik kiadványa a kanadai bandának. Azért a folyamatos fejlődés és a tenni akarás erősen érezhető a korai kiadványok óta és szerencsére bőven megüti a hallgatható kategóriát a Victus néven futó lemezük is. Ami talán egy kicsit már az elején elszomorítja az embert az az, hogy az alig két perces nyitószám egy kicsit nagyobb reményeket gerjeszt, mint amit a lemez hátralevő része igazából tartogat: a St. James a La Dispute jobb pillanatait egy keményebb, core-osabb csomagolásba bújtatja, ám ezután egy kicsit kaotikusabb útra terelik a dolgokat és a “közérthető” dallamokat felváltják a “dallamtalan” dallamok. Kicsit olyan, mintha a Norma Jean a Redeemer után úgy döntött volna, hogy megfiatalodik, pörgősebbre veszi a figurát és két perc körüli számokkal végigteker egy egész albumot.  Amit mégis jól csinálnak, hogy nem hagyják a végletekig fokozódni a már-már önismétlőnek ható témákat, hanem a két gitár adta lehetőségeket kihasználva ügyesen oldják fel emlékezetes kiállásokkal azokat, amelyektől a dalok is megfoghatóvá válnak, és nem csak egy massza lesz az egész album. Mégis ezen a ponton bukik el a csapat, hiszen hiába szorították fél óra alá a játékidőt, sajnos az utolsó számokra már nem marad semmi extra muníció, csak az addig hallott dolgok újbóli felelevenítése. Itt ütközik ki leginkább az a fajta tapasztalatlanság, amelyből néhány év múlva akár csoda is születhet, ám jelenleg még nem képes arra a banda, hogy egész lemezen tudjon olyan érdekes és meglepő húzásokkal figyelmet fenntartani, mint a fő hatásként említett The Chariot és The Dillinger Escape Plan. A kiadó és a metalcore színtér nagyátlagán még így is felül tudnak emelkedni, azoknak pedig, akik az év elején nem találtak semmi maguknak való inyencséget, a Fall City Fall adhat egy kis időt, amíg kihúzzák a készülőben lévő TDEP lemezig.
6,5/10