Fall City Fall – Victus

Egyelőre sajnos csak lehetőség szintjén beszélhetünk róluk is, hiszen annak ellenére sem akar összeállni teljesen a kép, hogy ez már a harmadik kiadványa a kanadai bandának. Azért a folyamatos fejlődés és a tenni akarás erősen érezhető a korai kiadványok óta és szerencsére bőven megüti a hallgatható kategóriát a Victus néven futó lemezük is. Ami talán egy kicsit már az elején elszomorítja az embert az az, hogy az alig két perces nyitószám egy kicsit nagyobb reményeket gerjeszt, mint amit a lemez hátralevő része igazából tartogat: a St. James a La Dispute jobb pillanatait egy keményebb, core-osabb csomagolásba bújtatja, ám ezután egy kicsit kaotikusabb útra terelik a dolgokat és a „közérthető” dallamokat felváltják a „dallamtalan” dallamok. Kicsit olyan, mintha a Norma Jean a Redeemer után úgy döntött volna, hogy megfiatalodik, pörgősebbre veszi a figurát és két perc körüli számokkal végigteker egy egész albumot.  Amit mégis jól csinálnak, hogy nem hagyják a végletekig fokozódni a már-már önismétlőnek ható témákat, hanem a két gitár adta lehetőségeket kihasználva ügyesen oldják fel emlékezetes kiállásokkal azokat, amelyektől a dalok is megfoghatóvá válnak, és nem csak egy massza lesz az egész album. Mégis ezen a ponton bukik el a csapat, hiszen hiába szorították fél óra alá a játékidőt, sajnos az utolsó számokra már nem marad semmi extra muníció, csak az addig hallott dolgok újbóli felelevenítése. Itt ütközik ki leginkább az a fajta tapasztalatlanság, amelyből néhány év múlva akár csoda is születhet, ám jelenleg még nem képes arra a banda, hogy egész lemezen tudjon olyan érdekes és meglepő húzásokkal figyelmet fenntartani, mint a fő hatásként említett The Chariot és The Dillinger Escape Plan. A kiadó és a metalcore színtér nagyátlagán még így is felül tudnak emelkedni, azoknak pedig, akik az év elején nem találtak semmi maguknak való inyencséget, a Fall City Fall adhat egy kis időt, amíg kihúzzák a készülőben lévő TDEP lemezig.