Faith No More – Live At Brixton Academy

A Faith No More 16 éves fennállása során letett egyet s mást az asztalra. A kilencves évek egyik legmeghatározóbb zenekaraként rengeteg későbbi bandára voltak hatással, úgy érzem, ezt szükségtelen is hangsúlyoznom. Az 1989-ben megjelent The Real Thing lemezzel, mely sokak szerinte a legjobb alkotásuk, igazi szupersztár-státuszba emelkedtek. Olyan zenekarok tagjai nevezték meg őket kedvencükként, mint a Metallica vagy a Guns ‘N’ Roses. E lemez képében a népszerűségük csúcsán, 1990. április 28.-án a legendás londoni Brixton Academy-ben adott koncertjüket hagyták hátra az utókornak. Rövid, ám annál velősebb show-nak lehetünk fültanúi a háromnegyed órás műsoridő alatt. Sajnos lemaradt 3 szám, melyeket csak a VHS, illetve most már DVD-változaton tekinthetünk meg, és a számok sorrendjén is variáltak, ám ez mit se von le a koncert élvezeti értékéből. (Tessék csak beszerezni a DVD-t!)

A Falling To Pieces indítja aljas basszustémájával a koncertet, és nem kell sokat várni, rögtön meghallhatjuk, hogy ezek a srácok élőben is nagyon tudtak zenélni. Patton pedig…nos, rá sosem lehetett panasz, s ez itt sincs másképp. Koncerten még őrültebb mint lemezen, de itt egyelőre visszafogja magát, és danolja a nótát, úgy, ahogy a nagykönyve meg van írva. Egyeseknek ugyan furcsa lehet néhol a hangja (illetve az éneklési stílusa), ám aki hallotta a The Real Thing-et, nem fog ezen meglepődni (ráadásul Patton a lemez feléneklésekor még csak 19 éves volt!). Ettől függetlenül viszont már itt is nagyszerűen énekelt, hangról-hangra hozza a lemez énektémáit. Másodikként érkezik a The Real Thing album monumentális, 8 perces címadó opusza, mely előtt Patton kedvesen megkérdezi a nézőktől, hogy haza akarnak-e menni, de a szemetek maradnak, és megtekinthetik minden idők egyik legzseniálisabb FNM szerzeményének előadását. Fantasztikus volt már lemezen is ez a szám, de itt valami hidegrázósra sikerült. A lágy, akusztikus, illetve a zúzósabb részek váltakozása érzelmi hullámzást ad a dalnak, és Patton az egyik keményebb résznél prezentálja azon egyedi vokalizálási technikáját is, melynek köszönhetően egy szerethető idegbetegnek tartjuk őt.  Következik az Epic, az obligát FNM sláger, mely az évek során a koncertprogram kötelező részéve vált. Egy kis felvezetéssel indul a szám – „És a következő szááááám, az a száááám, melynek címe 4 betűböl áll, és egy E betűvel kezdődik!” Örök klasszikus, melynek rappes, pattogós verzéi, és a kissé nazális hangon előadott refrénje kellemesen egészítik ki egymást, a melankolikus szóló és a zongorás befejezés pedig már csak hab a tortán. A War Pigs egy Black Sabbath szám feldolgozása, mely véleményem szerint sokkal ütősebb az eredetinél, főleg koncerten. Itt jegyezném meg, hogy a ritmusszekció végig valami hihetetlen feszesen nyomja az alapokat, ennél a számnál ez különösen szembeötlő, Patton pedig egyszerűen leénekli a csillagokat az égről.

Az ötödikként érkező We Care A Lot ’85-ben a banda első slágere volt, ekkor ismerték meg nagyobb tömegek a zenéjüket, érthető hát, hogy ezt a nótát még 10 év múltán is előkapták a koncerteken. (Azért a biztonság kedvéért Roddy megkérdi a közönségtől hogy hányan ismerik a dalt, haha) Masszív basszus-dob alapra épül a szám, melyet hallgatva nekem mindig az az érzetem támad, hogy igazándiból refrénje nincs is. Persze ez nem igaz, csak nem azon vagy a hangsúly, hanem a szövegmondós verzéken. Igazi koncertnóta, és még a New Kids On The Block névre hallgató pre-Backstreet Boys banda egyik slágeréből, nevezetesen a The Right Stuff-ból is sikerült belecsempészni egy rövid részletet. (A feldolgozásokat, illetve a más előadók számaiból „lopott” részleteket egyébként különösen kedvelte az FNM.) A From Out Of Nowhere a lelkesítő kiabálás után (eredetileg ezzel indult a koncert) dübörögve indul el. Nincs jobb szó rá, egyszerűen csodát műveltek ezzel az egyébként is jó kis nótával. Telten szól a gitár, alatta szintiszőnyeg, és Patton úr lelkesen énekli a szerelmetes sorokat, közben pedig hiperaktív módon vezényeli a produkciót: fel-alá ugrál csodás szemüvegében, s változatos módokon lép interakcióba a mikrofonállvánnyal, mint az a belinkelt videóban láthatjuk. A Zombie Eaters nem csak fura címével keltheti fel érdeklődésünket, az album és a koncert egyik legjobb darabját tisztelhetjük „személyében”. Akusztikus bevezetővel indít, s halk énekkel, melyet váratlanul tép szét Patton eszelős üvöltése, és a beinduló zúzás. Ezt váltogatják az újfent dallamos refrénnel, és a végére még a tempó is felpörög. Kiváló szerzemény. Az utolsóként érkező Edge Of The World kellemes kis levezető nóta, mely cinikus képet fest a náluknál sokkal fiatalabb lánykákkal „barátkozó” bácsikról. Király ahogy az elején énekelni kezdő népet leoltja Patton – Hey, shut up men! -, és maga a dal is rendben van, különösen a végén lévő közönségénekeltetős/együtt dalolászós rész. Ezután még meghallgathatunk két számot, melyet már a The Real Thing után készítettek. A The Grade egy egyszerű, akusztikus gitáron előadott rövid kis szösszenet, ellenben a The Cowboy Song egy nagyon jó dal, mely nem lógott volna ki a TRT szerzeményei közül sem, ám a következő, Angel Dust névre hallgató sorlemezre is felfért volna.

Már csak egy lényegi pontról, nevezetesen a hangzásról nem szóltam ezidáig. Régi cucc lévén senki ne várjon valami világrengető soundot, de a kor követelményeinek bőven eleget tett, sőt, igazándiból mai füllel hallgatva sem lehet okunk a panaszra. Kissé halk talán, ez minden, de ha feltekerjük csutkára, máris meg van oldva a probléma. Azt gondolom, hogy ennek a lemeznek ott a helye minden Faith No More fanatikus polcán, de azoknak is érdemes bele füleniük, akik eddig nem szerették a bandát, hátha megjön a kedvük hozzá.