„Ezért égni fog, Angel.” – kritika a Trophy Scars lemezéről

Akár szerencsésnek is lehetne mondani azt, hogy a Trophy Scars legerősebb lemeze akkor jelenik meg, amikor az undergroundnak épp nagyon nagy igénye van meghatározó, elsővonalas bandákra, de ha hozzátesszük azt, hogy a csapat esetleges felfedezése legalább tizenegy, munkával és remek dalokkal teli évnyi késéssel fog megtörténni, akkor már nem olyan idilli a történetük. Pedig tényleg ez a helyzet: már 2003-ban ott lett volna a helyük a Thursday trónja mellett, vagy legalább 2009-ben, a Nagy Hangnemváltós Önmegvalósítás (lásd még: Vheissu, Brother, Sister, Define the Great Line, stb.) pillanataiban rájöhetett volna a közönségük, hogy ez a csapat különlegesség és dalszerzés tekintetében is a legnagyobb kedvenceikkel van egy ligában.

Nem így történt, viszont a Holy Vacants mellett már nem lehet elmenni, erről maga a zenekar gondoskodott azzal, hogy egy lemezkoncepciót értelmetlenül hosszú játékidő helyett rengeteg ötlettel, egyedi zenei megoldásokkal és jól időzített közreműködésekkel bontott ki, ezzel megakadályozva azt, hogy az epikai méretek miatt a lemez végül saját maga alatt dőljön össze. Pedig a hívószavak kifejezetten ijesztőek: musical, rockopera, halál, szerelem, angyalok, túlvilág, kísértetház, blues? Már az szinte hihetetlen, hogy ebből nem egy öncélú zagyvaság sült ki, de az igazi varázslat az, hogy 55 percben sikerült elmesélniük egy Supernaturalt, Carnivale-t, Bryan Fullert és Ryan Murphyt idéző történetet úgy, hogy az eredmény nem lett musicalesen kimerítő, és a zene nem csak kiszolgálja a történetet, hanem kifejezetten középpontban van.

Az egész olyan, mint egy jól sikerült avantgárd lemez, egy olimpiai megnyitó, és egy soktagú zenekar örömkoncertjének a keveréke, ahol egy meghökkentően széles spektrumról érkeznek jobbnál jobb ötletek olyan természetes egymásutánban, ami egyszerre fogja taszítani a töménységével, és vonzani az érdekességével a figyelemzavaros generációt. Mert van itt egy extravagáns sztori, egy skizofrén torkú énekes, billentyűk, fúvósok, merész váltások, fantasztikus vendégénekesnők, mindez egy beazonosíthatatlan műfaji egyvelegen tálalva kerek dalok formájában és egy olyan keveréssel, amitől egyetlen apró részlet sem kerüli el a fülünket. Nem csoda, hogy a lemezélményt sem könnyű körülírni. Over-the-top és tömény, de szuggesztív és slágeres – ha szétszedjük, akkor taszít (szalonzongora, béna szövegek, ripacs énekes, giccs), együtt viszont tökéletesen működik, és amit olvasva nem akarjuk a lemezt, attól hallgatás közben nem lehet szabadulni. Rubens és Bosch. Poe és Vian. Kimerítő és vitatható, de úgy zseniális, hogy közben élvezetes. 9.5/10