Ez már nagyon nem a periféria – Periphery IV: Hail Stan

A kétezres évek közepén járunk, valahol Marylandben. Történetünk főszereplője, bizonyos Misha Mansoor, egy indiai (urambocsá, mauritiusi) származású, kimondottan tehetséges és egyben elborult lelkivilágú zenész, ekkor döntött úgy, hogy a tengerentúlon éppen szárnyait bontogató djent hullámot megülve Bulb fedőnév alatt felcsap szobagitárosnak. Ebből a projektből aztán hogy, hogy nem, kinőtt egy komplett zenekar, és megszületett minden idők talán legmegosztóbb progmetál bandája: a Periphery. A csapat aztán fénysebességgel tört be a köztudatba, hisz egyszerre tudott fiatalos, modern és „trendi”, valamint komplex és fejtegethető lenni, ám ahogy az borítékolható volt, a trúmetálos, vagy túlzottan elitista hallgatói réteg fülét hamar megfeküdte a Spencer Sotelo nem éppen bariton énekhangjával fémjelzett egyveleg. Bár én személy szerint mindig is igazi fanboy voltam, az előző lemez bennem is komoly aggályokat keltett. No, azért közel sem volt rossz dolog a P3, azonban a helyenként bazári szintre emelt hatásvadászattal és a minden addiginál rádióbarátabb hangvétellel tagadhatatlanul próbáltak a fiatalabb hallgatók felé nyitni. Aztán persze pörögtek a dolgok, a srácok megváltak az egyik leginkább mémkompatibilis tagjuktól, és a Sumeriannel is szakítottak, hogy aztán belelökjék arcunkba az eddigi legprogresszívabb és alighanem legjobb Periphery-albumot.

Az egyik legimponálóbb dolog számomra mindig is a srácok lazasága volt, ahogyan képesek példaértékű balanszot teremteni a komolyság és a komolytalanság között, elég csak megnézni a Scarlet klipjét, elolvasni tőlük egy interjút, vagy akár vetni egy pillantást jelen alanyunk címére: a Periphery legénysége ezúttal sem feltétlenül veszi magát minden ponton véresen komolyan, és ez majdhogynem mindenki másnál jobban áll nekik. Azt viszont, hogy mennyire nem szarral dobálóznak, már rögtön az első darabbal jelzik a hallgatónak, konkrétan egy közel 17 perces monstrummal indul a mókavonat – az ilyen dalokat még a Between the Buried and Me is igyekezett mindig az album vége felé elhelyezni. A Reptile nem éppen kis falat, van itt black metal-szerű örvényléstől kezdve az emelkedett hangvitelű énektémákon át az okosan felhasznált elektronikáig tengernyi dolog, ám mindamellett, hogy remekül összefoglalja, mit is fogunk hallani az album többi részében, képes koherens egészként működni és hossza ellenére sem hullik darabokra. Az elsőre (és talán másodszorra is) értelmezhetetlennek tűnő dalszerkezet és a szinte pihenők nélkül szállított technikázások és poliritmika már itt egyértelművé teszi, hogy nem egy könnyen emészthető dalcsokorral lesz dolgunk, azonban ilyen messzire még sosem merészkedtek Misháék. Mindez nyakon van öntve az eddigi talán legsötétebb atmoszférával, amit valaha Periphery-albumon hallhattunk, valamint a hangzás is jóval mocskosabb, ezúttal végleg búcsút inthetünk az első két lemez már-már laboratóriumi megszólalásának. A komolyzenei betétek ezúttal is Randy Slaugh nevét dicsérik, azonban míg az előző lemezen inkább a hatásvadászat érzését sikerült erősíteniük, itt jóval észszerűbben és visszafogottabban bántak a dologgal, ezzel szintén hozzáadva az élmény grandiózusságához. Na és ott van Spencer, aki szintén az eddigi legjobb teljesítményét nyújtja, mindezt úgy, hogy alaposan visszavett a rádiópop-kompatibilis dallamokból, ráadásul – tessék kapaszkodni – egyetlen egy dalban sem hangzik el a „misery” szó. Tegye fel a kezét, aki számított volna erre!

Beszéljünk még csöppet a dalokról, mert van mit. Már az elsőként bemutatott Blood Eagle is olyan alpári pusztítást rendez le nem egész 6 percben, hogy helyenként még akár a Strapping Young Lad neve is eszünkbe juthat, ám a kegyetlen és sötét felszín alatt egy kifejezetten intelligens és precízen felépített dal bújik meg. Ezen recept alapján hívták életre a szintén baromi fogós Follow Your Ghostot is, míg az ellenpólust az It’s Only Smiles szolgáltatja, ami iskolapéldája lehetne annak, hogyan kell egy tökéletes rádiórock-slágert progresszív köntösbe bújtatni: épp hogy csak annyit csavarnak a szerkezeten, hogy ne lehessen ráhúzni a verze-refrén- verze-refrén sémát, de az egyszeri hallgató se vesszen el benne teljesen, mindezt megspékelve a lemez talán legaddiktívebb énektémáival. A szintén kislemezes Garden in the Bones pedig tipikusan az a nóta, ami mellett még egy Marigold is pillanatok alatt puhul egynyári poppunk himnusszá. Amit viszont mindenképp muszáj méltatnom, az a záró Satellites, ugyanis minden kétséget kizáróan a legerősebb dal, amit ‘Feriék valaha írtak. Okos építkezés, az első 4 és fél percben már-már posztrockba hajló lágy gitárok és visszafogott elektronika kíséretében dalolászik a Spencer fiú, ami viszont a második felében történik, az kvázi újradefiniálja a katartikus albumzárás fogalmát, hogy aztán a legvégén egy apró geggel emlékeztessenek mindenkit arra, hogy bármilyen epikus magasságokba merészkednek, ők még mindig ugyanazok a Humor Heroldok, mint eddig.

Mielőtt azonban kezdene seggnyalás vagy fizetett promóció jelleget ölteni az írásom, meg kell említenem, hogy negatívumok sajnos még mindig akadnak. Az eddig is tiszta volt, hogy Spencer mekkora Trent Reznor-rajongó, és bár írt már nagyon jó Nine Inch Nails-dalt (The Parade of Ashes), itt csúfos kudarcba fulladt ez a kísérlet, ugyanis a Crush egy teljesen értelmezhetetlen valamiként töri meg az album menetelését. És ha már a brigád legtöbb vitát generáló tagjánál tartunk, amellett sem mehetünk el, hogy még mindig ő tesz keresztbe legtöbbet a lemeznek: egyszerűen túl sokat énekel. Mondom ezt úgy, hogy én amúgy kimondottan kedvelem őt, de ebben a műfajban illik több teret hagyni a zenészgárdának – főleg ha azt ekkora géniuszok alkotják. És végül muszáj nyilvánosan is mérgelődnöm egyet a CHVRCH BVRNER zárása miatt, ugyanis ekkora kihagyott ziccert évek óta nem hallottam. Szegény dal szinte kiált valami kíméletlen befejezésért, amit egy sima zs-húros breakdownnal is meg lehetett volna oldani, így viszont úgy ér véget az egész, mintha el sem kezdődött volna.

Mindent összevetve viszont az év eddigi legerősebb anyagát köszönhetjük a Hail Stan személyében, ami nem mellesleg egy kifejezetten bátor és stabil lépés a tényleges progresszió irányába, valamint komoly mérföldkő a csapat életében. A Periphery köszöni szépen, de felnőtt, és kész belépni a műfaj VIP-szektorába, hogy olyanok mellett foglaljon helyet, mint a Between the Buried and Me, a Tool, vagy éppen az unásig emlegetett Dream Theater. Bátran merem ajánlani még azoknak is, akiknek eddig nem volt éppen szívük csücske a zenekar, ezek után pedig fanyalgó legyen a talpán, aki még egyszer el meri a sütni „a nevük legalább stimmel” poént. suckmyballs/ 9/10