Eyes Set to Kill – White Lotus

Most, hogy már csak minden harmadik olvasó görget tovább, talán elmondhatjuk, hogy még így is van egy-két zenekar, akikre nem tudunk nemet mondani, és évről évre azért meghallgatjuk, hogy mit hoztak ki – ott van egy részről az Emarosa, akik azért Jonny-val igen kiemelkedő albumokat dobtak össze, és mások mellett ott van bizony az Eyes Set to Kill is, avagy A Csajénekes Emocore. Persze valami hülyegyerek mindig odakeveredik a zenekarba üvöltözni, de azért a banda nagyjából teljesen Alexia és Anissa Rodriguezről szól, és ők azok, akik miatt meghallgatja az ember, legyen a dolog bármilyen sablonos is. És az volt, az lesz, ezt még a leghülyébb kritikus is tudja, de valamiért mégis végigpörög az album, aminek az az egyszerű oka, hogy Joan Jett (egyszerűbben: ő az, akit Bella játszott mostanság) óta a férfi fül a zene értékelésébe beleszámítja azt, ha a férfi szem korábban már látta, amint a hölgyemény gitárral a kezében, vagy akár anélkül énekel. Naivitás lenne azt gondolni, hogy annyi ember ismerné és szeretné a Paramore vagy épp a VersaEmerge dalait, ha Hayley és Sierra nem úgy néznének ki, ahogy, és az Eyes Set to Kill esetében ez hatványozva van jelen, hiszen egyszerre két csaj énekel és ragad gitárt minden dalban, sőt, legszebb korszakukban hárman voltak (illetve néhány, a bandában megforduló srác külseje alapján ennél nagyobb számot is megkockáztatunk). Szerencsére Alexia azért kellően jó hanggal van megáldva, így nem csak a klipes dalokat tudja élvezni az ember, és ez évről évre okot ad arra, hogy meghallgassuk a rohamtempóban érkező lemezeket, köztük a legfrisseb White Lotust is (gondolom, elég hímsoviniszta lenne megjegyezni, hogy a cím olyan, mint egy night club/masszázsszalon neve).

Sajnos az Eyes Set to Kill nem egy olyan banda, akikről az ember ne tudná már a lemez meghallgatása előtt, hogy mit fognak játszani, de az állandóan cserélődő tagság miatt náluk nagyjából két dolog biztos: az egyik, hogy a végeredmény sablonos, a másik, hogy Rodriguez kisasszony hangja és énektémái azért a legrosszabb dalokon is dobnak, így a felkészült kritikus már be is kalibrálja a végső pontszámot 3 és 8 közé. Valahogy olyan sablonzenét hallgatni, mint megnézni egy tinislashert, hiszen pontosan tudja a világon mindenki, hogy mire számítson, és ha nem várja a világ megváltást, hanem azt figyeli, hogy a régi ismerős panelekből mit és mennyire szórakoztatóan tudnak kihozni, akkor akár pozitívan is csalódhat, és a White Lotus dalaival is így jártunk. Ennek több oka is van, kronológiai sorrendben az első az, hogy a Broken Frames a közepes minőségnek a szarabbik oldalán állt, így nem volt nehéz felülmúlni, ahogy azért a korábbi műveik sem lettek épp a műfaj alapkövei – rögtön egy kiadóváltás (immár saját magukat adják ki) előtt még az is bekövetkezett, hogy a végtelenül idegesítő Justin Densont lapátra tették, és vele távozott a gitáros Greg Kerwin is, akiket egy emberrel pótoltak, bizonyos Cisko Mirandával. A tesónak valószínűleg megmondták a csajok, hogy a Wikipedia lapon kívül ne lássanak gitárt a kezében, és üvölteni is csak akkor üvöltsön, ha kérdezik, így aztán minden eddiginél (jó, a tavalyi szólólemeznél nem) több reflektorfény hárult az énekes-gitáros-dalszerző Rodriguez lányra. Aki csak az első dalig jutott a lemezen, az most foghatja a fejét, hogy micsoda baromságokat írok már megint, és annyiban talán igaza is van, hogy a Secrets Between már az első pár másodpercében maximalizálja az album végső pontszámát 7-ben, hiszen Cisko úr üvöltése a sablon metalcore témák nem dobnak sokat a lemezen. Más kérdés, hogy akármilyen hihetetlen is, a fazon a lemez tíz dala közül csak háromban csiripel (még a Forgetben és az Erasing Everythingben bukkan fel, előbbiben üdítően keveset), ami rögtön ki is emeli, hogy mennyire nincs szükség egy kiabátorra Alexia mellett, hiszen van annyira erőteljes és kellemes hangja, hogy a daloknak buta metalcore elemek nélkül is legyen lenyomata. Ez a taktika már az Emarosának is nagyon bejött, és ugyan Jonny technikája néhol van annyira monoton, hogy az ember egy-kis üvöltözést hiányoljon, de alapvetően őket is ennek a roppant sablonos, üvöltés-ének hullámzásnak a hiánya menti meg az NB 2-től. Az Eyes Set to Killnél maradva: amint 100% figyelmet kap Alexia, rögtön jobb is lesz a lemez, ami a Stuck Underneath átkötése után elsőként a Harsh-ban csúcsosodik ki, egy klisés, de rendkívül fogós és kellemes slágerben – pont olyanban, mint az ezután következő Where I Want to Be. Hiába unalmasak a hangszeres megoldások, egy jó énekes meg tud menteni egy albumot, és így, hogy az Üvöltöző Ember (az ezen a poszton trónoló tag annyira lényegtelen a bandában, hogy már négyszer lecserélték az illetőt) háttérbe szorult, a Rodriguez lányok ezt jóval hatékonyabban tudják megoldani, mint az előző két album esetében – és valljuk be, az énektémák most se a legkülönlegesebbek, de egy llyen kellemes hangszín által prezentálva azért nem adnak okot a panaszra. A lemez második felében újabb meglepetés éri a hallgatót, ugyanis az Erasing Everythinggel nem csak Miranda (annyira csajzenekar, hogy még az új srácnak is egy női név a családneve?) hallgat el, de gyakorlatilag teljesen unpluggedba(!) megy át az album, és Alexia egyszemélyes show-ja az utolsó négy dal, tehát majdnem az album fele. A Defeater-szerűen bónuszkorong benyomását keltő dalok egyike egy végtelenül átlagosan sikerülő Nirvana átdolgozás (Polly, avagy a Tankcsapda nagysikerű interpretálásában: Egyszerű dal), meg ha már Cobain, akkor Courtney Love bandájától, a Hole-tól is újraértelmeztek egy dalt (Doll Parts), valamint felkerült a Harsh akusztikus változata – az egésznek az a végső kicsengése, hogy a lányoknak talán egy évnél több idő kéne egy-egy albumra, mert ezek azért igen kínos megoldásai egy EP albummá dagasztásának.

Igazából az Eyes Set to Kill nem olyan, mint a hímsoviniszta elgondolások nője, nekik nem férfira van szükségük, hanem egy keménykezű producerre (most az, hogy a producerek 98%-a férfi, az teljesen lényegtelen), aki megmondja nekik, hogy másfél évig stúdió közelébe se menjenek; aki ráébreszti őket, hogy már vannak akkora nevek, hogy ne kelljen a Greeley Estates és a Black Veil Brides oldalán turnézniuk, mert aki korpa közé keveredik, az szar emocore-t fog játszani; és aki elárulja nekik így, négy lemez után, hogy férfi ének terén nem kötelező üvöltésben gondolkodniuk, illetve úgy általában megvonhatják a mikrofont a fasziktól, legfeljebb majd hívnak közreműködőket (csak ne a köcsögfejű Craig Mabbittet, ha lehet). Természetesen ebből a büdös életben nem lesz semmi, hiszen végtelenül élvezik, hogy ők a színtéren Craig Owens és Jonny Craig női megfelelői, és az emberek valószínűleg mindent bekajálnak, amiben a Lexi énekel, de így, hogy önjárók lettek, talán van remény a jövőt illetően, a White Lotus alapján legalábbis én még nem temetném őket annyira, mint tettem volna egy, vagy két évvel ezelőtt. Ha meg ugyanezt adják ki jövőre, és azután is, még mindig énekelhetjük, hogy „You’re a guilty pleasure, you’re a guilty pleasure”, csaképp a banda aktuális lemezére gondolva.

6/10