Eyes Set to Kill – Masks

Alexia Rodriguezék nagy utat jártak be az öt éve megjelent debüt lemezük óta: ténylegesen tucatnyi tagcsere után sem adták fel, mert a nevük egyszerűen egy megszólalás márkája lett; az Eyes Set To Kill volt a kortárs emocore zenekar, amely kamu metalcore-t adott el egy jó hangú női énekkel és némi keménykedéssel, de valamiért működött amit csináltak. A Reach (és a debüt EP) egy slágeres, mondhatni jó dalokkal és fiatalos lendülettel töltött lemez volt, amely sok potenciált mutatott a kortárs emocore ködös látóterében (elsősorban a jó női ének miatt), ehhez képest az azt követő The World Outside-ot Craig Mabbit vendégszereplésével már dobtuk is a kukába, azóta pedig láthatón vergődnek, még ha a Broken Frames-nek és a White Lotus-nal volt egy-két jobb pillanata is, de végeredményében ordít a bandáról, hogy nem igazán tudnak már mit kezdeni a sablonokkal sem. Talán a Century Media szerződés hozhatta meg a változást a zenekar boszorkánykonyhája táján, ugyanis – ahogy a bevezetőben említettük – szinte teljesen levetkőzték az emocore jegyeket és igaz megtartva metalcore témáikat elkezdtek elindulni a hard rock/metal zene felé (főleg a tételek tematikájában és dallamvilágában), miközben a csajokból nők lettek és a Cisko Miranda-féle kiabálda továbbra is az idiotizmus megtestesítője. Ez alatt azt értjük, hogy a Masks egy egész kellemes rocklemez lehetne (metalosított Flyleaf, Halestorm stb.), vagy akár ott lehetne párban az ebben sokkal jobban mesterkedő The Letter Black anyagaival, akik értik, hogy egy leszállt here (vagy csak egy kb. Seether-féle félnyál, de férfias vokál) sokkal jobban passzol ehhez (még a metalcore dalokhoz is), mint a scream bármely formája (mert Alexia hangjával ez nem működik, a kontraszt miatt szétesnek az énektémák közti kapcsolatok). A dalok így továbbra is Alexia vokálja köré épülnek, emiatt is érezzük, hogy hangszeresen valahogy hiába az újszerű stílusgyakorlat (pl. Killing in Your Name thrash metal-szerű riffjei) nem igazán tudnak komoly tényező lenni (nincsenek jó váltások, a ritmikai képletek az ismétlődő témák miatt unalmasak és egysíkúak); a slágergyártás sem olyan jelentős, mint azelőtt, kevésbé ragadnak a tételek. A lemez talán legkeményebb dala, a metalcore erőfitogtató True Colors egy sablon dal (igaz egyben egy olyan, ahol érthető Miranda szerepvállalása), de a női vokál fókuszpontja miatt nincs egyensúly, s ez nem csak a diszkográfia nagy részét kíséri végig, de a Masks dalaira is nagy hatással van. Természetesen vannak egész jó húzónóták, mint pl. a klipes Infected, a Surface vagy a Little Liar, amelyek főleg jól eltalált refrénjeiknek köszönhetik az említést, de ezek nem tudják beárnyékolni az olyan pocsék próbálkozásokat, mint pl. a The New Plague, a Secrets Between vagy a The Forbidden Line. Ha a következő lemezre végre megtalálják az egyensúlyt az említett stílusjegyek között vagy még tovább vetkőzik a sablon metalcore-t akkor jó dolog is kisülhet ebből, de addig maradnak egy gagyibb In This Moment. 5/10