Exhorder – Slaughter in the vatican

Gyere vissza velem azon az úton, ami a múltba vezet… 1988, mikor az Exhorder kiadja második demóját Slaughter in the Vatican címmel. Ez a kezdeti anyag még primitíven püföli a mennydörgő harangokat, s az ég végtelen könnycsatornái még nem fakadnak ki… ám egyszerűségük ellenére, nagyon erős és komplex anyag volt, melyben korát, ha megelőzni nem is bírta, de mindenképpen alapokat fektetett le, melyeket rá két évvel később, minimális változtatásokkal (az Outro mellé – össze vannak kapcsolva – a The Tragic Period című nóta) újra felvettek és kiadtak.

Ez a zenekar sokaknak valószínűleg úgy fog kitűnni a fémzenék történelmében, mint "a banda, akit a Pantera széjjeltépett". Az Exhorder hatása a Panterán minden bizonnyal valós, de nagyon nehezen kiemelkedő ahhoz, hogy tényleg el hidd. A zene sokkal durvább, sokkal inkább thrash metál, a dobjáték gyorsabb, és veszettül pattogó, a szövegekben és a vokálban csak is negatív érzelmi töltés van, csak úgy fröcsögnek a gyűlöletes szavak. A vokál hangzása és stílusa meglepően Anselmo, aki avatatlan a thrash metál világában, az azt is hihetné a korong hallatán, hogy ez volt az első kísérlete Phil-nek…
A Dark Angel is összehasonlítható vele, de nem ajánlatos, hiszen nem olyan feszes és dühös. Az Exhorder mindig is egészen gyorsan játszott, szinte csépelnek, mint a kukoricatáblán a gép… sorról, sorra… ha az ő iramaikhoz hasonlítom a Dark Angel-t, akkor az kibaszottúl lassúnak tűnik mellette.
Kapjuk tehát a sebességet és a riffelgetést (régi Sodom néha meggörnyed mellettük), be-becsusszan egy kis középtempó, ahol Testament, Exodus szerű dolgokkal találjuk magunkat szembe. Olyan az egész, mintha a pokol közepén lennénk, várnánk a kiutat, hazudnánk, csak hogy gyűlölet lángjával borítsuk a Mennyet, ez a képlet, ami egy másik elismert texasi bandára emlékeztet, mégpedig a Dead Horse-ra.

Az erős hardcore hatások miatt kicsit átlagosak a szólók terén, viszont sok tekintetben csak azok a kibaszott tiszta neck-breaking-ek támadnak. Ez az album meg fog sérteni mindenkit, akit a kereszténység malma alá hajtott és tetszeni fog azoknak, akik igazán értékelni tudják a brutális-extrém heavy metál-t, ami valójában thrash metál, haha!
Homályos történetek keringenek arról, hogy a demót lenyúlta annó a Pantera és ez alapján készítette el a Cowboys-t, ez azért így nem igaz, de nem is irreleváns, hiszen a hasonlóság tagadhatatlan, s a két zenekar nagyon csúnyán összerúgták a port.

A déli cséplőgépek gyűlölettel kereskednek; nem is akárhogy! A vallásuk az erőszak; s a harag testamentumait lobogtatva rúgják picsán a Vatikánt. Az album címe egy hatalmas ütést hordoz magában, mely a banda lenéző magatartása a templommal és a kereszténységgel szemben, a dallamok tiszta düh és gyűlölet érlelte búza kalászait mégsem valami sátánizmus aratja le, inkább a társadalom elbutulása, és a hit vaksága.
Had osszak meg veletek egy saját gondolatot, ami eszembe jutott az Exhorder-t hallgatva és elmerülve a néhol buta, de többnyire értelmes érvekkel teletűzdelt szövegek olvasatán.

A remény az hit, a hit pénz… (a pénz hatalom); az ember meg szánalmas…

Egy kis misztikus sistergés után megindul ez a félelmetes égőszekér… Death in Vain kezdőtémáját teljességében másolta le a német ipari-metál szörnyeget; Die Krupps – Rings of Steel (1992 — I (One)). A pattogó dobokról és mély vágtákról egyaránt jut eszembe a korai Kreator (Terrible Certainty vagy Extreme Aggression) vagy Sodom (Agent Orange vagy Persecution Mania ill. Tapping The Vein), a vokálnak valóban van egy olyan hangzás-territóriuma, mellyel csak Phil Anelsemo rendelkezik. A szólókban néhol be-bevillan Kerry King féle Slayer gitárvinnyogás (ám nem erős struktúrában), máshol pedig Pantera szerű futamok, melyeket eleget hallgathatunk a Cowboys From Hell-en szegény Diamond-nak köszönhetően (a zenei megoldások és a vokál terén egyaránt csak az első két nagy Pantera lemez említhető, hiszen a Far Beyond Driven már túl modern ehhez).

A Homicide olyan gyors-pattogó tétel, mely a színtiszta speed metálra jellemző, ebben a számban van egy nagy adag Slayer, de a legdurvábbakból. Egy remekbe szabott tétel, mely bemutatja, hogy a szélsebességben is lehet jammelni és építgetni.

Ezt követi a korong egyik legnehezebb darabja; Desecrator. Lassan indul be, csikorogva és fondorlatokkal tele, levervén magáról a több száz éves múlt porát és dobogó szívét nyújtván a jelen oltárának. Egyszerűen ez egy THRASH metál alaptétel, melyet minden stílust kedvelő arcnak hallania KELL!
A vokál is kicsit Slayer szerű, mely mikor már megkapja a háttérsegítséget kapásból Pantera szerű lesz, s kb. a kettőjük megvetése és dühe sűrűsödik itt össze, Kyle Thomas hatalmas torok. 5:00-től egy olyan groovos hatást érzünk, amilyet A New Level-ben, s a nóta innentől, mintha a Vulgar Display Of Power lenne…

A letaglózó cséplés egy percre se áll le, a kompromisszumot itt ne is keressed, lerohan és megtapos testben és lélekben egyaránt a banda nevéből kapott nóta, itt a vokál már játszik némileg, de az ütösök agresszívebbek, mint eddig bárhol. A dobok Chris Nail alatt megkínzottan vonaglanak, de ez a haláltánc pontos és kíméletlenül sebes, akár a gyorsvonat. A bámulatos dob-munkának köszönhetően Dave Lombardo és Gene Hoglan fényes státusza könnyen meginghat… a végére már eszünket vesztjük, de Nail még mindig tartja a ritmust, egy üres járat, melyben egy basszus hang még becsuklik, majd leütés és egy kis nyugodtság következik.

Kietlen pusztaság sóvár képe tárul elénk, alatta lassú szívverés ismétlődő nesze, melyre egy kellemes kesergő akusztikus épül rá, majd csak a dobogás marad… Az Exhorder csak azt mutatta be, ami a demón az Outro volt… már zúzza is a lelkünket, belénk vájja karmait, és a mélybe húz… The Tragic Period a korong egy másik nagyon erős tétele, destruktív és támadó, tele jó váltásokkal, erős basszussal és kegyetlen éles riffekkel, az ének itt egyszerre ugatós és hörgős, dallamot ne nagyon keress benne, inkább a sebességgel haladva repíti meg a maradék harmóniánk, a lezárása előtt (6:40) olyan szinten Pantera feelinget vágnak, hogy az már kérem szépen PANTERA! (vagyis pont fordítva, haha).

Legions of Death kezdése egy percre a Reign in Blood apokalipszisét tárta elém, és ez az érzés bennem is marad az egész nóta alatt részben, kicsit az Angel of Death-ra emlékeztet, de lehet, hogy csak én érzem így. Mindenesetre a banda jellegzetes ízeit tartalmazza ez a méreg is, de a Slayer jelenléte lemoshatatlan.

Végül a címadó nóta, melynek eleje kissé latin szerű imádság, természetesen angolul és hatalmas oltás, a zene építkezős, meglepően lassan riffelgetős és játszogatós egészen 1:30-ig, mikor egy őrült dob és bassz kiállás az a pokol szakad ránk, ami eddig még nem… ez is egy remek dal, mely nem fukarkodik a témákkal, legyenek azok gyorsak vagy dallamos riffhegyek, a duplázó és a cinek úgy járnak, mint valami többfunkciós gép hadjárata a csend ellen… aztán egy gyors zárás, egy másodperc csend és a Protector albumokról már jól ismert akusztikus gitár próbálja felejtetni az előző 40 perc borzalmát; nem sikerülhet neki, hiszen a gyereksírás és a keresztelés hideg vizes tortúrája nem a szépségről szól, hanem valaminek a befejezéséről (azaz a pogányból kereszténnyé lesz).

Ne számíts vesét melengető hangzásra, se egy atombombát nevelgető robbanásra, ez egy régi lemez, mely a zenei történelmünk meghatározó mérföldköve a thrash metálon belül. Szóval, hogy ne szaporítsam a szót, ha nem vagy finnyás és érdekel a múlt, akkor itt leled 192 kbps-ben.

Mivel zárhatnám ezt a remekművet ajánlás gyanánt? Ha a Pantera és a Slayer közel áll a drága piciny szívedhez, akkor engedd meg, hogy az Exhorder is beléd mártsa a maga tőrét.

10/10