Every Time I Die – Ex Lives

Tracklist:

1. Underwater Bimbos from Outer Space
2. Holy Book of Dilemma
3. A Wild, Shameless Pain
4. Typical Miracle
5. I Suck (Blood)
6. Partying Is Such Sweet Sorrow
7. The Low Road Has No Exits
8. Revival Mode
9. Drag King
10. Touch Yourself
11. Indian Giver

Hossz: 32:09

Megjelenés: 2012. március 6.

Kiadó: Epitaph

Webcím: Ugrás a weboldalra

A történetük úgy indult, hogy ők lesznek majd a Következő Nagy Dolog a mathcore-ban. Debütáló albumukról mi is csupán jót tudtunk mondani, a Dillinger Escape Plant idéző technikai szint, a váltások, a szövegek és az énektémák mind hibátlanok voltak, és mivel mindez még a Miss Machine előtt történt, így újat is mutatott a lemez. Az album kiadása után azonban úgy érezhették, hogy az állukon serkenő szőr jó apropóként szolgálhat arra, hogy valami még újabbal rukkoljanak elő, ami által továbbra is felülről szemlélik majd a mezőnyt - ez volt a southern rock, ami olyan szerethetően kanyargott a Hot Damn!-en, hogy a zenekar ismertsége megtriplázódott. Ne feledjük, ekkor még nem igazán volt Fight Paris vagy Maylene and the Sons of Disaster, viszont ETID nélkül nem is biztos, hogy lettek volna olyan bátrak, hogy elsőként vegyítsék a délies ízű rock’n rollt metalcore-ral, viszont lényegi konkurencia hiányában, majd 2005-ben és 2007-ben annak jelenlétében is hatalmasat kaszált ez a faragatlan, tesztoszteron által fűtött rock/metalcore hibrid.

Az öt évvel ezelőtti Big Dirty után azonban történt valami. Ez lehetett a Ferrettől való távozás, az új basszusgitáros, vagy egyszerűen az is, hogy úgy érezték, valamerre illene mozdulnia a hangzásuknak, azonban a New Junk Aesthetic azt a mérsékelten szerencsés döntést testesítette meg, hogy visszaemelték a korai anyagaik tördelt és kaotikus ütemeit a képletbe. Ezzel semmi gond nem lett volna, ha újra fel tudták volna fedezni a Hot Damn! egyszerre technikás és faszlóbálós világát, ám a zenetörténelemben ez a nagy „vissza a gyökerekhez” hozzáállás körülbelül ötször sült el jól, és nem a buffalói csapaté lett a hatodik alkalom – a 2009-es albumon sokkal közelebb kerültek a Chariot jellegtelen rendezetlenségéhez, mint a Last Night in Town progmetalosok füleire csomót tekerő megoldásaihoz. Mivel a nyugati szaksajtó egy másodpercre sem próbálta meg behúzni a nyelvét az albummal kapcsolatban, a közönség pedig nagyrészt imádta a lemezt (miért is ne imádta volna, hiszen maradtak southern elemek, a Chariot meg nagyon népszerű), így nem nagyon lehetett arra számítani, hogy az Ex Lives majd változtat a recepten. Ezekre a félelmekre/reményekre rímel is a nyitány és ugyan sikerül ügyesen megszakítaniuk a gyógymatekot egy tiszta énektémával (Keith hangja továbbra is a banda egyik támadhatatlan erénye), a Holy Book of Dilemma és az A Wild, Shameless Pain tovább erősítik a baljóslatokat – arról nem is beszélve, hogy ezen dalok alapján akár arra is gondolhat az ember, hogy az énekes a Damned Things lemezén kiélte magából a rock’n rollt, és ami így maradt a bandában, az nem más, mint egy valamelyest erőteljes, de inkább erőlködő zenei világ. Így aztán pont jókor fut be a Typical Miracle, amely végre koncentrálja az addig csak szikraként felbukkanó vagányságot, és dalformájú dalt szállít, amelyből talán valamire emlékezni is fogunk – ha másra nem, akkor a „there was whiskey in the devil’s blood” sorra biztosan. Ez a pár perc pedig nem csak addigi csúcsa, de fordulópontja is az albumnak, ezek után ugyanis felbátorodva térnek vissza a zenekar nevéhez hozzánőtt délies, blues ihletésű elemek, az I Suck (Blood)-dal például megvan az új Wanderlust is. Viszonylag gyorsan bebizonyosodik, hogy nem egyszerűen visszaugranak ezek után a Gutter/Dirty vonalhoz, hanem a Drag Kingig olyan slágergyűjtésbe kezdenek, mint amilyet egy huzamban talán még soha nem sikerült összehozniuk – és amit sajnos az, egy nagyon gyenge Cave In dal benyomását keltő Indian Giverrel zárnak le.

Ezek alapján akár az a végítélet is születhetett volna a lemezről, hogy a botladozó kezdés után az egyik legjobb Every Time I Die korong lett, de sajnos erről nincs szó. Ugyan a későbbi hallgatások majd eldöntik, hogy felfér-e az életmű dobogójára, de egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy hiába van tele slágerekkel, az elsőre kevésbé fogós Gutter/Dirty pároshoz hasonló hangulat itt nem tud kialakulni, így már az első pár körben is az érződik, hogy ugyan a lemez egyik fele nagyon szórakoztató, de ez minden, amit várhatunk az albumtól, és ez nem kompenzálja a legjobban a középszerű megmozdulásokat, valamint a korong felemás zenei összképét sem.

6.5/10