Every Time I Die – Ex Lives

Az öt évvel ezelőtti Big Dirty után azonban történt valami. Ez lehetett a Ferrettől való távozás, az új basszusgitáros, vagy egyszerűen az is, hogy úgy érezték, valamerre illene mozdulnia a hangzásuknak, azonban a New Junk Aesthetic azt a mérsékelten szerencsés döntést testesítette meg, hogy visszaemelték a korai anyagaik tördelt és kaotikus ütemeit a képletbe. Ezzel semmi gond nem lett volna, ha újra fel tudták volna fedezni a Hot Damn! egyszerre technikás és faszlóbálós világát, ám a zenetörténelemben ez a nagy „vissza a gyökerekhez” hozzáállás körülbelül ötször sült el jól, és nem a buffalói csapaté lett a hatodik alkalom – a 2009-es albumon sokkal közelebb kerültek a Chariot jellegtelen rendezetlenségéhez, mint a Last Night in Town progmetalosok füleire csomót tekerő megoldásaihoz. Mivel a nyugati szaksajtó egy másodpercre sem próbálta meg behúzni a nyelvét az albummal kapcsolatban, a közönség pedig nagyrészt imádta a lemezt (miért is ne imádta volna, hiszen maradtak southern elemek, a Chariot meg nagyon népszerű), így nem nagyon lehetett arra számítani, hogy az Ex Lives majd változtat a recepten. Ezekre a félelmekre/reményekre rímel is a nyitány és ugyan sikerül ügyesen megszakítaniuk a gyógymatekot egy tiszta énektémával (Keith hangja továbbra is a banda egyik támadhatatlan erénye), a Holy Book of Dilemma és az A Wild, Shameless Pain tovább erősítik a baljóslatokat – arról nem is beszélve, hogy ezen dalok alapján akár arra is gondolhat az ember, hogy az énekes a Damned Things lemezén kiélte magából a rock’n rollt, és ami így maradt a bandában, az nem más, mint egy valamelyest erőteljes, de inkább erőlködő zenei világ. Így aztán pont jókor fut be a Typical Miracle, amely végre koncentrálja az addig csak szikraként felbukkanó vagányságot, és dalformájú dalt szállít, amelyből talán valamire emlékezni is fogunk – ha másra nem, akkor a „there was whiskey in the devil’s blood” sorra biztosan. Ez a pár perc pedig nem csak addigi csúcsa, de fordulópontja is az albumnak, ezek után ugyanis felbátorodva térnek vissza a zenekar nevéhez hozzánőtt délies, blues ihletésű elemek, az I Suck (Blood)-dal például megvan az új Wanderlust is. Viszonylag gyorsan bebizonyosodik, hogy nem egyszerűen visszaugranak ezek után a Gutter/Dirty vonalhoz, hanem a Drag Kingig olyan slágergyűjtésbe kezdenek, mint amilyet egy huzamban talán még soha nem sikerült összehozniuk – és amit sajnos az, egy nagyon gyenge Cave In dal benyomását keltő Indian Giverrel zárnak le.

Ezek alapján akár az a végítélet is születhetett volna a lemezről, hogy a botladozó kezdés után az egyik legjobb Every Time I Die korong lett, de sajnos erről nincs szó. Ugyan a későbbi hallgatások majd eldöntik, hogy felfér-e az életmű dobogójára, de egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy hiába van tele slágerekkel, az elsőre kevésbé fogós Gutter/Dirty pároshoz hasonló hangulat itt nem tud kialakulni, így már az első pár körben is az érződik, hogy ugyan a lemez egyik fele nagyon szórakoztató, de ez minden, amit várhatunk az albumtól, és ez nem kompenzálja a legjobban a középszerű megmozdulásokat, valamint a korong felemás zenei összképét sem.

6.5/10